Péntek
2017-11-17
23:53:51
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

A compó napja
Legmélyebb álmomból a csergő óra* hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.
Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.
Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték. Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!
Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.
Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző* horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.
Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.
Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.
Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.
Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.
Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.
Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbüléssel nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.
Nem voltak sehol!
Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.
(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)
Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.
Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!
„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.
Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.
„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.
Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott rózsatövist. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!
Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.
Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.
Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…

*csergő óra – ébresztő óra
*sneciző horog – pici horog, küsz fogásra alkalmas
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-04)
Megtekintések száma: 168 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 1
1  
smile Akkor hogyisvolt?:))

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]