Szombat
2017-09-23
04:52:01
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

A gyilkosságok órája
Hatalmas szalagcímek hirdették mindenfelé: itt az új szórakozás! Vegyen Családi karórát! Akció! Csak most, csak Önnek! Egyet fizet, hármat vihet!
Kovács János a potyázásnál csak a technika legújabb vívmányait szerette jobban. Amint meglátta a hirdetést, már rohant is a legközelebbi műszaki áruházba. A környék összes polgára előtte tespedt a sorban, de ő derekasan helyt állt. Kivárta, míg sorra kerül, s mindjárt nem egy, de két garnitúrát vett a Családi karórából. Egy kell neki, egy a feleségének, egy a kölyöknek, egy az anyósának, és egy-egy a keresztgyerekeinek.
Miután szétosztotta a szerzeményét, vizsgálni kezdte a használati utasítást, melyben ez állt:
„A Családi karóra páratlan szórakozást ígér Önnek és családjának. Időmérő funkcióján túl Ön irányítója lesz egy négytagú családnak. A beépített interakciókból választva tartalmas életet biztosíthat virtuális szeretteinek. A Családi karóra egyéb funkciói: vízálló, ütésálló, nyomásálló, hőálló, saválló.”
Noha Kovács János nem lelkesedett a virtuális emberekért, engedett a társadalmi nyomásnak. Felcsatolta a Családi karórát, és kezdetét vette a játék. Először is beállította az óra számlapjának színét. Metálfényű mélykék mellett döntött, aznap reggel ez a szín ment legjobban az öltönyéhez. A mutatók aranyszínűek voltak és cizelláltak, mint az öreg templomtorony órájának mutatói.
A virtuális család ott figyelt a számlap mögött. Fel-felbukkanó arcukkal követelték a játék kezdetét. Kovács János egyelőre ellenállt. Ideje sem volt beindítani a játékot, a főnöke a háta mögött toporgott a negyedéves beszámolóért.
Estére kelve emberünk hazatért. Zuhanyozáshoz készülődve le akarta venni vadonatúj szerzeményét, ám a csatja nem engedelmeskedett az ujjainak.
Micsoda vacak! – gondolta elkeseredetten. De aztán eszébe jutott, hogy az óra vízálló, és nem törődött többé vele.
Kovács János egy hétig értetlenül bámulta a metrón utastársait, amint karóráikat nyomogatják, s még a leszállásról is elfeledkeztek olykor. Ezek száma napról napra emelkedett, míg végül ő lett az egyetlen, aki újságolvasással ütötte el az idejét.
A következő hét végéig még sikerült ellenállnia a számlap mögött leselkedők követelőző tekintetének, de amikor az iskolából hazatérő fia lelkesen mesélni kezdte a családja mulatságos kalandjait, nem bírta tovább.
Megnyomta az indítógombot.
A metálkék számlap fehérre váltott, a család férfitagjának alakja beúszott a közepébe és hangosan követelőzni kezdett.
– Már két hete nem mentem be dolgozni miattad! Bemehetnék végre? Nyomd meg az igen gombot!
Kovács János megnyomta.
Ezután a feleség kezdett sikítozni, hogy úgy néz ki, mint egy madárijesztő. Két hete nem járt fodrásznál, kozmetikusnál, masszőznél, manikűrösnél, pedikűrösnél… A gomb még azelőtt megnyomódott, hogy a virtuális nő befejezte volna a mondókáját.
A gyerekek ugyancsak felháborodva követelték a jussukat, minél előbb iskolába akartak menni. Kovács János őket is elküldte; végre csend lett. Délután még egy kicsit makrancoskodtak, azután felállítottak maguknak egy rendet, és a következő héten csupán nyolc-tíz óránként jelentkeztek a csip-csup ügyeikkel.
Kovács egy napon észrevette, hogy aranyos kisiskolásokból cserfes kamaszokká serdültek az óra gyermekei. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem nyűgösködtek volna éjt nappallá téve. Emberünknek egy perc nyugta sem volt tőlük. Folyton nyafogtak valamiért, és ha egy pillanatig nem figyelt rájuk, azonnal veszekedni, verekedni kezdtek. A számlap csak úgy vöröslött a haragjuktól.
Emberünknek már nem volt ideje másokat fürkészni a metrón. Örökösen az óráját leste, és azon igyekezett, hogy az emberei legalább megközelítsék az „elégedett” szintet. Ez azonban egyre nehezebbnek bizonyult.
A felesége sem főzött már, mert teljesen lefoglalta a virtuális család. Az irodában is többet nyomkodta az óra igen gombjait, mint az írógép billentyűit. Nem járt bevásárolni, de ezt senki nem vette észre, mert addigra a gyereket is foglyul ejtette egy követelőző virtuális család.
Kovács János ez idő tájt már nem vett tudomást a fotelből furcsán lelógó anyósáról, aki az óra családjának első veszekedése után szívinfarktusban elhalálozott.
Emberünknek életét az órától való függés határozta meg. Már egyáltalán nem akarta levenni – az elromlott csat miatt amúgy is lehetetlennek tűnt. Mostanra egyetlen életcélja maradt: az órában lakó család. Az ő igényeik, szeszélyeik kielégítése, melyet aztán annyira tökélyre fejlesztett, hogy egy szép napon szintet ugrott. A két gyerek megházasodott, s e naptól fogva három család életét kellett felügyelnie.
Ez már nem ment könnyen, s nemsokára elérkezett az idő, amikor görcsös igyekezete ellenére mindegyik virtuális családtag elérte a düh legmagasabb fokát. Ekkor Kovács Jánosnak különös ötlete támadt. Eddig minden kívánságát teljesítette a követelőző bagázsnak. Mi lenne, ha mostantól semmit nem kapnának tőle?
Nem arról volt szó, hogy figyelmen kívül hagyja őket, erre már régóta képtelen volt. Csupán minden kívánságukra nemet akart mondani.
Az első „nem” még nehezére esett, ám amikor látta, mekkora felbolydulást okozott ezzel az óra lakói között, elégedettséget érzett. A következő napokban boldogan nyomkodta a nemeket, s kaján mosollyal szemlélte egyre zavarodottabb elméjű embereit. Egyszer hangosan felnevetett. A felesége megkérdezte, min mulat ilyen jól, ő pedig, fel sem nézve az óráról elmesélte a nemek hatását.
– Ezt én is megpróbálom – mondta az asszony, szintén fel sem nézve. A gyerek nem szólt semmit, így nem is hiányzott senkinek.
Nyolcadik napja tartott ki Kovács János a nemek mellett, amikor egy reggel az óra felől kétségbeesett kiáltások ébresztették. Az első család férfitagja konyhakéssel a kezében kergette a mutatók között az egyik gyereke házastársát. János elégedetten megnyomta az igent. Miért is nem gondolt erre korábban? Öljék csak halomra egymást, akkor végre nyugta lesz tőlük.
A férj elkapta az asszonyt, és megmártotta benne a kését. Vér spriccelt belőle, vörösre festve a számlapot.
– Fuj – fordult el undorodva, és amikor egy másik családtagot kezdett kergetni a családfő, ismét nemet nyomott.
Délután azonban késztetést érzett egy újabb virtuális gyilkosságra. Ezúttal a számlap nagyasszonyát hozta ki a sodrából az egyik unokája, aki erre jókora serpenyőt ragadott, azzal kezdte püfölni a gyereket. János igent nyomott. Fel sem tűnt neki, hogy eddig megvárták a figurák a gombnyomást, ám délelőtt a férj, most pedig az asszony engedély nélkül kezdte ütlegelni az unokát. A gyerek sikítozott, a vére telefröcskölte a számlapot.
Kovács elégedetten végignézte az újabb gyilkosságot, aztán elküldte a nőt aludni.
– Fogynak a nyomorultak! – vonyította vérben forgó szemekkel.
Még ezen az estén kivégeztette a másik unokát, a saját anyja belezte ki egy bozótvágóval, majd reggelre kelve ő is áldozatul esett. A sógora felkötötte a tízesnél álló kismutatóra. Huszonhat perc múlva lógó lila nyelvvel lassan lecsúszott a padlóra, ráesett az anyjára, aki ettől kilehelte a lelkét.
A maradékot a családfő intézte el egy konyhakéssel, majd miután tétován lézengett egy napig a kiürült számlapon, engedélyt kért saját élete kioltására. János örömmel igent nyomott neki. Végre mind meghalt! Végre nincs velük több gond! Végre, itt a szabadság!
A szabadság azonban csak nem akart visszatérni Kovács János életébe. Az óra, bár már nem lakott benne a virtuális család, nem eresztette. Szüntelenül csipogott, emlékeztetve, hogy most kellene a gyerekeket iskolába, a férjet munkába küldeni, a feleségnek orvoshoz kellene mennie. A számlap azonban üres maradt, hiszen senki nem lakott már benne.
Ha nem akarta egész nap hallgatni a csipogást, kénytelen volt tovább nyomkodni a gombokat, mintha még mindig irányítaná a családot.
De a legborzasztóbb az volt, hogy ha fél szemmel odapislantott a számlapra, mindig elkapott valami mészárlásra emlékeztető részletet. Egy szájból kilógó lila nyelvet, egy véres bozótvágót, egy vörös foltokkal tarkított inget, egy himbálózó kötéldarabot. Néha vér spriccelt valahonnan, vértengerbe borítva a mutatókat.
A vér lassanként elborította Kovács János agyát is. Vért látott a metrón, az irodában, a lépcsőházban, sőt a szabadban is vér zuhogott eső helyett.
Jobb lenne tán megszabadulni ettől az ördögi karórától – gondolta egy világos pillanatában, de a csat még mindig nem engedett.
Egy amúgy csendes őszi napon a hazatérő Kovács János a feleségét és a gyerekét a konyhaasztal mellett találta. Az órájukban lakó családok annyira lefoglalták őket, hogy egyikük se mozdult ki aznap a lakásból.
– Asszony, mi a vacsora? – kérdezte. Kovácsné válasz helyett csak az óráját nyomogatta.
Kovács megkérdezte még egyszer, az előzőnél jóval hangosabban, hogy mi a vacsora. Feleletet most sem kapott.
A hűtő üresen kongott, s a tűzhelyen tornyosuló mocskos edények láttán rájött, hogy ha lenne is mit főzni, nem lenne miben.
Az órából átszállt az agyára a vérgőz, konyhakést ragadott, s ahogy az óra családfője lekaszabolta maradék vejét és unokáját, ő is kibelezte a feleségét és a gyerekét.
Egy napig tétován lézengett a nappali és a konyha, az oszladozó anyósa, valamint a felesége és gyereke között. Mikor rájött, hogy ez már nem élet, szíven szúrta magát.
A csat ekkor megadta magát, s a Családi karóra a számlap mögül jövő ördögi kacajjal lecsúszott a padlóra.

Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: SF (2012-05-24)
Megtekintések száma: 194 | Hozzászólások: 3
Összes hozzászólás: 3
3  
Nagyon tetszett. Én imádom a meghökkentő, különleges dolgokat. Emlékszem zain-nak volt egy írása egy kaleidoszkópról. Ragyogó volt az is. Egy kicsit hasonló, mint a tiéd.
Gratulálok.

2  
happy

1  
Hááát..elalvás előtt jó volt...még jó, hogy nincsen karórám...

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]