Hétfő
2017-09-25
14:25:03
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

A rajz
Sötétedett, amikor Csalog Béla, a 8/A osztályfőnöke az orrom alá dugta a rajzot.
– Ezt okvetlenül látnod kell! – mondta rejtélyesen.
Odanéztem egy pillanatra, aztán gyorsan el is kaptam a tekintetemet. Szemüveg nélkül csak egy nagy szürke pacát láttam, középtájt kisebb kék folttal.
– Látom. Mi van vele?
– Nézd meg jobban! Szerintem ez a nyertes rajz.
– Már kiválasztottuk a nyerteseket – védekeztem erőtlenül.
Aznap délelőtt hat órát tartottam, délután két rajzszakköri órát, majd befejeztem a pályázat zsűrizését, és megírtam az okleveleket, s mire mindennel végeztem, rám sötétedett. Már csak egyet szerettem volna, a jól végzett munka örömére hazamenni az ócska albérletembe.
– Tudom, és nem is ajánlanám a figyelmedbe, ha nem Kovács Jóskáról lenne szó. Ő az a nyolcadikosom, aki…
– Tudom – vágtam bele durván Béla szavába.
Az igazat megvallva, fogalmam sem volt róla, ki az a Kovács Jóska. Annyit azért sejtettem, hogy az iskola egyik diákja, és Béla dicséretéből arra is rájöttem, hogy az ő nyolcadikos osztályába jár. Pontos értesüléseim azonban nem lehettek, a nyolcadikos fiúknak az ősz hajú, örökké morcos, félelmetes hírű Emma néni tartotta a rajzórákat, nem én.
– Azért itt hagyom, hátha meggondolod magad – mondta Béla reménykedve.
– Már beírtam a könyvekbe a nyertesek nevét – próbáltam lerázni magamról a felelősséget. – Még ha olyan jó is, ahogy állítod, nem javíthatom át Farkas Marika, vagy Gáspár István nevét Kovács Józsefre!
– Már kigondoltuk. Összedobjuk…
– Ezt mégis hogy gondolod? – pattogtam egyhónapos gyakorlottságomon felbuzdulva. – Ez a rajz határidő után érkezett, és világosan megmondtuk a gyerekeknek, hogy csak azok vesznek részt a pályázaton, amiket szeptember huszadikáig leadnak az osztályfőnököknek.
– Na… hát le is adta Jóska, csak valahogy belekeveredett a magyardolgozatok közé, én meg véletlenül hazavittem.
– Ne próbálj becsapni!
– Rendben. Akkor én kérlek – az én-t erősen megnyomta –, nézd meg alaposan, és vedd fontolóra! Még van egy napod, hogy meggondold magad.
– Hagyd itt, majd otthon megnézem.
Szabadulni akartam Bélától, s eszembe sem jutott, hogy valóban meg kellene néznem azt a rajzot.
Két nappal később kihirdettem az eredményt. Az értékelő beszédem után megnyitottam a beküldött pályaművekből felépített kiállítást. Jóska, ha ott is volt, hiába kereste közöttük a munkáját.
Másnap megemlékeztünk a tizenhárom aradi vértanúról, s máris készülhettünk november hetedikére.
Talán meg is feledkeztem volna mindörökre Kovács Jóskáról és a rajzáról, ha nem a mi iskolánk rendezi a városi ünnepségeket.
Koncsik igazgató engem jelölt ki az épület feldíszítésére.
– Klárikám, te mégis rajzszakos vagy, és nagyvárosban tanultál, jobban értesz hozzá, mint mi, egyszerű vidékiek.
Nem vettem észre, hogy csak rám akarta sózni a nemszeretem feladatot. Boldogan vetettem bele magam az előkészületekbe. Egy szabad délutánomon végigjártam a környékbeli önjelölt képzőművészeket, és begyűjtöttem tőlük a szobrokat, kisplasztikákat, hímzéseket, akvarelleket, vagyis mindent, amit felhasználhatónak ítéltem az ünnepi díszítéséhez.
Negyedikére a tetőfokára hágott az izgalmam. Ha volt egy szabad percem két óra között, az utolsónak hagyott grafikákat, festményeket rendezgettem. Még így sem végeztem estére, ezért összecsomagoltam mindent egy vaskos dossziéba, és készültem hazavinni egy utolsó válogatásra. Úgy terveztem, másnap a gyerekekkel a jó előre kigondolt koncepció alapján rakjuk ki a tárgyakat. A délelőtt elég is lett volna rá.
Hazaindulás előtt vettem észre, hogy egy ceruzarajz sarka kilóg az asztalon felejtett osztálynapló alól. Önkéntelenül kihúztam azt is és a dossziéba süllyesztettem.
Otthon hamar vizet húztam a kútból, vacsorát főztem magamnak, és nekiláttam a válogatásnak.
Az első kép egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Megfordítottam, s az üres felület egyik sarkában felfedeztem az apró betűkkel rótt nevet: Kovács József.
Rég elfelejtettem az ősz eleji rajzpályázatot, vele együtt Kovács Jóska neve is elmerült az elmém feneketlen kútjában.
A rajz már az első pillanatban megragadott. Szégyelltem, mégis be kellett ismernem, hogy az alkotójának – zsenge ifjúsága ellenére – nagyságrendekkel fejlettebb fogalma volt az ábrázolásról, mint nekem, a fővárosi főiskolán kitűnővel diplomázott tanárnak.
A kép közepén beteges alkatú, nagyon öreg asszony ült egy ócska padon. Reszketeg bal kezét görbe botja fogantyúján nyugtatta. A háta görnyedt volt, a fejkendője csálé, a szoknyája elhagyni készült ványadt testét.
A jobbján féllábú csontváz ült. Vaksi szemüregével a néni felé fordult, a bal keze csontjaival a néni még élő jobbját szorongatta. Az első pillanatban félelmetesnek találtam a csontváz szerepeltetését, ugyanakkor valami furcsa melegség suhant át a szívemen.
A kép baloldalát roskatag ház uralta. Zsúpfedelét kikezdte az idő, deszkázott oromzata erősen korhadt. Piciny ablakaiban muskátlik virítottak. A fal mellett, a bozontos virágoskertben embernél magasabb mályvák sorakoztak, a kerti köcsögfán néhány letört fülű bögre száradt. Az omladozó kút fölé meredő kútágasba rozsdás lánc kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba. A lánc végébe csorba vödröt akasztottak, mely a káván pihent.
Jobboldalt, a pad mellett öreg fa állt. A levelei láttán nem maradt kétségem a felől, hogy diófa hajlik védelmezőn a néni és a csontváz fölé. A kivételes gonddal kivitelezett lombkorona mögött, a kép legszélén, magányos, villámsújtotta ág meredezett az ég felé.
A kép közepét uraló két bizarr alak fölött elsuhanó kék madarat csak akkor fedeztem fel, amikor a kép többi részét már alaposan megnéztem. A madár nem volt több egy elmosódott árnyéknál. Egy boldog pillanat gyorsan elillanó lehelete.
Habár a kép iskolai grafitceruzával volt megrajzolva, egyáltalán nem tűnt szürkének. Élt rajta minden alak, minden tárgy, minden növény.
Egyszer csak mintha a fára pillantott volna a néni, ez a lombokra vonzotta az én tekintetemet is.
A levelek közül fiatal férfiarc bontakozott ki. Korábban is ott lehetett, valamiért azonban nem láttam. Az alkotó a levelekkel rajzolta meg a szemeket és a vonásokat, ettől úgy tűnt, az arc a fa része, vagy talán egyenesen a mennyországból tekint le a világra. Még három arcot találtam a levelek közé ágyazva, egy másik férfiét, és két nőét. Mindkét férfiarc fiatalnak látszott, a nők közül az egyikük alig nőtt ki a gyermekkorból, és a másik is legfeljebb harmincöt lehetett. Négyük tekintete féltőn őrködött a néni és régvolt kedvese alakján.
S bármennyire alaposan néztem eddig a képet, csak ekkor vettem észre az előtérben a füvön ülő kisfiút. Rajztáblát tartott az ölében. Előkerestem a nagyítómat, hogy megnézzem, mi van a képén, s ekkor jött az igazi meglepetés. A kisfiú azt a képet rajzolta éppen, amit a kezemben tartottam. Az a kép azonban egészen pici volt, igazi miniatűr, s éppolyan tökéletes, mint az eredeti.
A kisfiú tökéletes arcmásában felismertem Kovács Jóskát, az iskola legharsányabb, legkezelhetetlenebb gyerekét, aki csengetés után mindig elsőként rontott ki a tanteremből, hangos hurrával rohant végig a folyosón, s akit még egyszer sem láttam délutánonként az utcán kóborolni, ahogy a többieket.
Az idő elrohant, s én addig néztem a képet, míg rám nem hajnalodott.
Elsőként értem be az iskolába. Az ünnepség helyszíne, a tornaterem üresen tátongott, a fiúk, akik a padokat, meg a paravánokat a helyükre tették, jóval később érkeztek.
Jóska rajzát tettem a díszhelyre a Lenin-ábrázolások és a téeszes életképek elé. Fél kilencre el is készültünk.
A munka közben jólesett a beszéd. Kihasználva a közös munka nyújtotta közvetlenséget, Kovács Jóskára tereltem a szót.
– Tetszik tudni, Klári néni – kezdte Halász Elvira –, amikor azt hittem, hogy meghalt az apukám a tavalyi robbanáskor, Jóska odajött hozzám, és megpróbált megvigasztalni. Elmesélte, hogy neki a szülei meg a nagyszülei is meghaltak. De egy kis részük itt maradt, hogy vigyázzanak rá és a dédmamájára.
Elvira még sokáig beszélt azokról a rettenetes napokról, amikor nem tudták, viszontlátják-e még az apját. Jóska mindennap többször is érdeklődött a családnál, hogy értesítették-e már őket, és hogy segíthet-e valamit.
A kislány szavaiból egy eleven, ám mélyen érző, csupaszív fiút ismertem meg.
És én ennek a fiúnak mondtam nemet.
Lassanként feltámadt bennem a lelkiismeret, s arra késztetett, hogy valamiképpen elégtételt nyújtsak Jóskának.
Kiszaladtam a szövetkezeti boltba, ahol pár napja láttam egy csodálatos művészeti albumot. Szerencsém volt, még kaptam belőle egy példányt. A nehezen megspórolt fillérjeimet adtam oda érte.
Hamar beleírtam az elejébe: „Kovács József 8. A osztályos tanulónak, az 1960. november 7-i ünnepségen kiállított rajzáért”.
Kicsivel később felmentem a tanáriba a hírrel, hogy minden a helyén van, jöhetnek a városi elvtársak.
A kollégák lehajtott fejjel ültek az asztaluknál. Beregi Antal, a történelem szakos a kávéfőzővel matatott, s talán mind közül ő volt a legrosszabb hangulatban.
– Mi van itt? Talán meghalt valaki? – robbantam be fiatalos lendülettel a gyülekezetbe.
– Igen, a Kovács Jóska dédnagyanyja – mormogta Beregi.
– Az előbb vitte el a gyámhatóság a fiút – kontrázott rá Horváthné Ilonka, az énektanár. – Nincs már neki senkije ezen a világon…
– Jaj, istenem – szakadt ki belőlem is a sóhaj.
Már nem érdekelt az ünnepség és a feldíszített terem. Arra a kis időre, míg az elvtársak megérkeztek, csatlakoztam a bánatommal a többiekhez. Mert mit gyászoltam én? Magamat, senki mást. A legelső önállóan megkeresett forintjaimat költöttem az albumra. Azt a pénzt, amin valami nagyon szépet, emlékezeteset akartam venni magamnak.
Az ünnepség végén leszedtem a tárgyakat, és mindet visszaadtam a tulajdonosának. Jóska rajzát nem volt kinek visszaadnom, a gyámhivatal nem közölte velünk, hová vitték. Mindössze annyit tudtunk meg, hogy először valahová a megye túlsó részébe, egy zárt nevelőintézetbe, majd onnan tovább, Isten tudja, hová.

Majd öt évtized telt el azóta, de közben egyetlen nap nem múlt el úgy, hogy ne gondoltam volna Kovács Jóskára. Ezerszer végiggondoltam, mi lenne, ha találkozhatnék vele. Megmondanám neki, hogy akkor régen félreértés történt, hogy…
Egy napon megláttam a tudósítást Kováts József festőművész kiállításáról. A megyei lapba abból az apropóból került be, hogy a városi képtár megvásárolta néhány festményét, melyeket az alkotó személyesen fog felhelyezni a múzeum falára.
Jóllehet, a névről nem ugrott be, hogy az én Kovács Jóskámról írnak, a képeiből azonnal ráismertem. Még mindig ugyanazokat a részleteket használta, mint azon a régi, gyermekkori rajzán, csak talán a fekete lett fakóbb, s az alakok kevésbé élettel telik.
Hamar eljött a megnyitó napja. Én ott várakoztam az első sorban, kezemben az ’60-ban kiadott, s azóta is féltve őrzött művészeti albummal.
Jóska a múzeum igazgatója mellett állt. Az emlékezetemben egy 14 éves kisfiú élt, ahogy a rajzon láttam, ő azonban már meglett férfi volt, dr. Kováts József, nagyapa és szemész főorvos valahol az ország keleti felében. Ha összetalálkoztunk volna az utcán, fel sem ismerem.
Először a múzeum igazgatója beszélt, azután az én Jóskám. A meghatódottságtól alig hallottam a szavait. A kötődésről beszélt, a szülőföldről, és az ábrázolás szeretetéről.
A beszédek után elindultam a fal mentén. Bámultam a fekete-fehér festményeket, rajzokat, belőlük próbáltam bátorságot meríteni. Néha lopva Jóskára pillantottam, aki az igazgatóval, és pár helyi képviselővel beszélgetett.
Nagyokat nevettek beszéd közben. Nem, most nem léphetek oda hozzájuk.
Nem hallottam a szavaikat, de egyszer csak éreztem, tudtam – magam sem értem, honnan –, hogy rólam folyik a társalgás. Rólam, és arról, hogy ’60-ban semmibe vettem a rajzát. De már bánhatom, őt rég nem érdekli, túllépett rajta. Gúnykacajjal a fülemben, csalódottan indultam a kijárat felé. Nem szólítottam meg, nem is gratuláltam neki.
Miben reménykedtem ötven éven át? Hogy hálát rebegve a keblemre borul? Hogy jóvátehetem azt a régi mulasztásomat?
Hetvenkét évesen végre leszámoltam az álmaimmal.
Kifelé menet bevágtam az albumot a kukába.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: SF (2012-10-04)
Megtekintések száma: 307 | Hozzászólások: 3
Összes hozzászólás: 1
1  
Bezony..kár a múltban élni... sajnos nem lehet jóvátenni semmit...

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]