A verseny
| – Üdvözöllek, Jardin vagyok – mutatkozik be az előttem álló, magas, karcsú, talpig feketébe öltözött férfi. Illendően viszonzom a köszöntést, majd két oldalán álló kísérőire nézek. Jobbján hollószín kékes árnyalatú, sörényszerű hajú, tókék pillantású nő áll. Tartása királynői, arca kifejezéstelen, szoborszerű – semmit sem lehet leolvasni róla. – Becca – mutat rá a magát Jardinnak nevező férfi. Bal oldalán vidám arcú, alacsony, gömbölyded fiú áll – kora tulajdonképpen meghatározhatatlan, de valamiért fiatalnak tűnik. Fiatalnak, kedvesnek, őszintének. Sokkal bizalomgerjesztőbb jelenség, mint a tökéletes Becca. – Mike – nyújt kezet, ám Jardin egyetlen pillantása megakasztja készülő mozdulatát. – Mike, mondtam, hogy nem befolyásolunk senkit! – Bocs, főnök, csak kedves akartam lenni. Nem értem a párbeszédet, de igazából nem is nagyon érdekel. Hiszen még azt sem tudom, mit keresek itt, ebben a kicsit különös társaságban. Mintha csak a gondolataimban feltett kérdésre válaszolna, Becca szólal meg: – Kiválasztottunk egy versenyre – közli igencsak szűkszavúan. Na, ettől tényleg előrébb vagyok, mondhatom. Egy verseny. De miféle? Ki ellen? Milyen díjért? Tudtam, hogy belelát a gondolataimba! – Ez a verseny egy rendkívül nívós megpróbáltatás-sorozat. Alkalomról alkalomra ezrek próbálnak bejutni, de sajnos ez nem így megy. A kiválasztás általunk történik, véletlenszerű alapon. A küzdelem lényege, hogy nincsenek hivatalos szabályok, bármit megtehetsz a győzelemért. Azonban azt tudnod kell, hogy ha elkezdted, kilépni már nem tudsz, végig kell csinálnod. A versenyt nehezítettük azzal, hogy egyetlen résztvevő sem ismerheti az ellenfeleket. Nem tudod tehát, ki a rivális, ki a barát, és ki a statiszta, azaz semleges kívülálló. Nem ismerheted előre a díjakat sem, amelyekről azonban annyit elárulok, hogy minden forduló végén igen értékes ajándék várja az elsőként befutót, és a futam végén – a verseny öt szakaszból áll – még egy plusz díj is vár a végső nyertesre. – De azt nem tudhatom, hogy micsoda. – Teljesen felesleges lenne. A nyeremény ugyanis személyre szabott. Ha te futsz be elsőként, olyasmit kapsz, ami számodra értékes. Ugyanaz esetleg másnak nem jelentene semmit és fordítva. Meg aztán, valljuk be, érdekesebb így, nem? – húzódik fura mosolyra a nő szája, ám ez az arckifejezés valahogy semmit nem lágyít vonásain, Becca marad ugyanolyan hideg, mint eddig. Szenvtelen, kevés tónusú hangja csak erősíti a képet, hogy ő nagyon nem szeret itt lenni. Mike közbeszólna, ám Jardin megint csak leinti. – Szóval, mindezek tudatában vállalod a megmérettetést? – Kapok gondolkodási időt? Ezt nem lehet egy pillanat alatt eldönteni. A próbákról sem tudok semmit… – A díjhoz hasonlóan a próbák is rajtad múlnak. – Hogyhogy? – pislogok döbbenten, mert ilyen versenyről még csak nem is hallottam. – Végigmehetsz a pályán úgy, hogy alig kell próbán részt venned, de dönthetsz úgy is, hogy kipróbálod a nehezebb akadályokat. Annyit elárulhatok, hogy ez természetesen befolyásolni fogja a végső díj értékét. – Szóval, ha békésen, eseménytelenül végigporoszkálok a verseny szakaszain, akkor kevésbé lesz értékes a díj, mint ha belevetek mindent és kemény próbákat teljesítek sikerrel – vonom le a konzekvenciát. – Így korrekt – bólint Jardin, majd rákérdez: – Nos, hogyan döntöttél? – Kíváncsi lettem, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érdekelnek a díjak. – Őszinte vagy. Ez jó. Vagy nem. Majd kiderül. Most elindítunk, figyelj… Furcsa fény és hangok körülöttem. Idegenek vesznek körül. Tudom, hogy vagyok, tudom, mi történt – elkezdődött az első futam. A köröttem állókat szemlélem – vajon ki a versenytárs, az ellenség; ki a segítő és ki az, aki csak ott van, hogy a verseny feltételei teljesüljenek? Nem sokkal később a környezetemről saját magamra fordítom a figyelmet. Nem sok örömem telik abban, ami tudatosul bennem. Jardin, te szemét! – szitkozódom magamban. – Tudtad, mi a gyengém! Ebben a pillanatban megértem, hogy ebben a versenyben semmi sem tisztességes, már az indulás sem: hendikepet kaptam. Második rész Szirénázva robogó mentőkocsiban fekszem, karomban infúzió, arcomon oxigénmaszk, ami alig segít. Úgy érzem, megfulladok. Tudom, mi bajom, tudom, mi zajlik a testemben. Meg fogok halni. A kórház messze van, de nagyon gyorsan megérkezünk. Gyorsan az örökkévalóhoz képest. Vizsgálatok hosszú sora következik, napok telnek el javulás nélkül. Néha látom az embereket, akik a verseny kezdetén vártak. Az egyik állandóan sír, a másik közönyös arccal, unottan járkál, majd távozik. Megértem, nem akar engem. Ő másmilyen versenyzőt szeretett volna, de engem kapott, a hendikepest. Képtelen bármit érezni irántam, azon kívül, hogy remekül felhasználhatja létemet. Ez is valami. Nemsokára azt mondják, el kell, hogy különítsenek – bezárnak egy üres szobába, egyedül. Soha nem voltam egyedül a verseny előtt, és valahogy azóta sem. Rosszul viselem a magányt. Csak bámulok a sötétben, sírok, majd megint bámulok. Azután megörülök: egy alakot pillantok meg a sarokban. Sokáig áll, én nem tudom kivenni vonásait a sötétben, de azután előrelép és megismerem. Meglepődöm. – Mike! – szólítom meg örömmel, ám ő nem válaszol. Óvatosan körülnéz, majd még egy lépést tesz felém. – Mit csinálsz itt? – Segíteni jöttem. – De hát az szabályellenes, Jardin azt mondta… – Nézd meg magad! Jardin… – fúj egy nagyot, aztán megrántja a vállát – azt is megmondta, hogy nincsenek szabályok. – Ez igaz. De azt hittem, ez csak a versenyzőkre vonatkozik. – Valóban így volt eredetileg. De túl sok az olyan, mint te… Túl sok a… – fogalma sincs, hogy fejezze ki magát, nem akar megbántani. – Hendikepes. – Igen. Mi a franc szükség van erre? Tudja és kihasználja a leendő versenyzők gyengéit, és visszaél velük. Ez nem korrekt! – Kétségtelenül nem az, de ha jól emlékszem, azt is mondta, hogy a versenyből nem lehet kilépni. – Azt nem lehet. De dönthetsz úgy, hogy elég, amit induláskor kaptál, és lavírozol. – De akkor kisebb lesz a díj. – Megsütheted a díjat, ha addig egyfolytában szívnod kell. Azt sem tudod, miért küzdesz. Lehet, hogy Jardin kiszúrja a szemed valami semmiséggel, és te rájössz, hogy nem is érte meg. – Ez most egy próba. – Az. De nem muszáj végigcsinálnod. Dönthetsz úgy, hogy továbblépsz egy tiszta mezőre. – Nem tudom, Mike. Valahogy vacak érzés lenne, azt hiszem. Feladni, most, rögtön a verseny kezdetén… – Te tudod, én csak szólok, hogy az akadályok mindig rosszabbak lesznek… – De azt is tedd hozzá, hogy Jardin elfelejtette megemlíteni – ahogyan eddig te is –, hogy folyamatosan lesznek segítői az úton – csendül fel egy újabb ismerős hang mellettem. – Becca! De jó, hogy te is itt vagy! Segíts dönteni, kérlek… Mondd, nekem mi a jobb, ha végigcsinálom ezt a próbát és az összes többit, vagy ha kikerülöm azokat, amik nem tetszenek? – Kikerülheted, tény. De mondd, amikor célba érsz majd, hogyan fogod érezni magad? Érezheted-e mindazt, amit azok, akik átküzdötték magukat az összes akadályon? Hosszan gondolkodom. Közben látom, hogy Mike gyilkos pillantásokkal méregeti Beccát, aki szenvtelenül viseli tekintete terhét. Vajon versenyzőnek tarthatom-e magam, ha gyáván megfutamodom? Jár-e akkor a díj, ami lehet, hogy semmit sem fog érni, de lehet, hogy értéke felbecsülhetetlen lesz? Óriási dilemma. – Figyelj, kihagysz egy-két akadályt, na és? A versenyzők többsége ezt csinálja, nem nagy ügy. Senki sem fog követ dobni rád, ha megteszed – állítja Mike – Jardin nem szereti a gyáva versenyzőket – mond ellent Becca haragosan villámló tekintettel. – Jó ideig nem vehetsz részt új versenyben, ha most nem bizonyítasz. – Mi van, ha nem is akarok? Most sem akartam. Úgy lettem kiválasztva – mutatok rá. – Igaz. De ez kitüntetés. Többet nem segíthetek, a döntés a tiéd. Most mennünk kell – néz nyomatékosan Mike-ra, akinek nem akarózik elindulni. Még megszólalna, de Becca lökdösni kezdi a sarok felé. Azután elalszom. Hirtelen, nagyon gyorsan. A reggel sokkoló. Igaz, már nem fulladok, de valami nagyon furcsa. Szédülök, nem érzem a falak, tárgyak távolságát. Az akadály. Az első, amit elfogadtam, és amit le kell győznöm. Csak remélni tudom, hogy a többi versenyzőnek sem könnyebb, mert ha igen, akkor egészen biztosan el fogok bukni. Harmadik rész Azt hiszem, lassan itt lesz az ideje egy újabb akadálynak. Nem hiányzik, mert az elsővel sem bírtam el, és ha úgy lesz, ahogy Mike mondta, és egyre rosszabbak lesznek, nem hiszem, hogy az összes többiben sikeresebb leszek. Mindenesetre az első futam után nem kaptam díjat. Sőt, mi több, azon az egyetlen találkozáson kívül Mike-ról és Beccáról sem hallottam, Jardinról nem beszélve. Ő azonban ennek ellenére gyakran eszembe jut. Szívesen megkérdezném tőle, miért bánt el velem már az indulás pillanatában, és hol vannak a segítők? Mert mellettem senki nincs. Azokkal, akik mellettem vannak (a sírós és a közönyös) – és akikről egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy ők is versenyzők, kísérők vagy csak statiszták – mostanra szinte semmi valós kapcsolatom nincs. Az, aki akkor sírt, valahogy eltávolodott tőlem. Azt hajtogatja, hogy megváltoztam, így már nem tud velem mit kezdeni. Az, amelyik tökéletes versenyzőt akart, mostanában azon munkálkodik, hogy a másik ellen fordítson. Hogy neki ebben mi a jó? Mindenesetre beleöli az összes energiáját. Mivel fogalma sincs, hogy egy versenyzővel van dolga, úgy bánik velem, mint egy idiótával – mondjuk, a környezetemben mindenki –, vagy egyáltalán nem törődik velem. Néha látok más versenyzőket – vagy legalábbis azt hiszem, azok –, kísérőikkel (akikről néha az az érzésem, hogy a segítőik), ilyenkor elfacsarodik a szívem. Engem miért nem támogat senki? Közöny és rosszindulat vesz körül. Magányos vagyok, még akkor is, ha sokan vannak köröttem – akkor talán még inkább. Gyakran hívom Mike-ot, Beccát, néha még Jardint is szólongatom. Soha egyikőjük sem jelenik meg. De végül is miért csodálkozom, hiszen szabályellenes. És akkor hirtelen rájövök. Ez a második próba. – Tudtam, hogy rájössz – nevet a hirtelen felbukkanó Mike. A nyakába ugrom. Talán soha senkinek nem örültem még így. Olyan, mint egy őrangyal, és nekem most nagyon nagy szükségem van rá. – Mike, mi a csuda ez? Milyen próbák ezek? Én azt hittem, küzdenem kell majd, normális versenyben legyőznöm az ellenfeleket. – Nos, az ellenfelekről tudnod kell valamit… – Mégpedig azt, hogy nagyon, de nagyon erősek – csendül fel egy női hang, Beccáé. Neki is megörülök, de bár szégyellem, korántsem annyira, mint Mike-nak az előbb. Hogy őszinte legyek, a hollóhajú nőt még mindig nem tudom hová tenni. Ő biztatott, hogy küzdjek meg az első próbán, és elbuktam. Valószínűleg előre tudta, hogy így lesz. Van egy olyan érzésem, hogy mindketten tudnak mindent. Mike, a vidám srác mintha folyamatosan figyelmeztetni akarna, de Becca minduntalan lehurrogja. Kezd ellenszenves lenni nekem a nő. Ahogy gondolkodom, arra jutok, hogy azt akarom, menjen el, én csak Mike-kal akarok beszélgetni. Ő megért. Ő jót akar nekem, óvna a kíntól, de Becca nem hagyja. Utál engem, azt akarja, hogy ne én kapjam a díjat. – Valóban ezt érzed? – néz rám döbbenten. Atyám, ez tényleg belelát a gondolataimba! – Ezt, igen. Amikor először jöttetek, rábeszéltél a próbára, holott tudtad, hogy nem fog menni. – Miért hiszed, hogy nem ment? – néz rám őszinte kíváncsisággal. – Szerinted? Semmilyen nyamvadt díjat nem kaptam! Annyit sem mondott senki, hogy kösz, hogy megpróbáltad! – zúdítom rá a keserűségemet. – Te jó ég, ez nem így megy! Jardin ezek szerint ezt sem mondta el… – sóhajt lemondóan. – Az eredményhirdetés és a díjak kiosztása a verseny legvégén történik meg. Addig a versenyzők nem tudhatják meg, milyen eredménnyel szerepeltek. Érted már? Semmi okod elkeseredni. – Amúgy megsúgom, hogy… – kezdi Mike, de Becca alaposan hátba vágja. – Nem súgsz meg semmit! – Miért nem tudhatom? – Mert szabályellenes, és kész! A megkötések nem véletlenül vannak. – Hogy te milyen vaskalapos vagy – csóválja a fejét Mike. – A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket – kacsint rám. – Talán számodra igen, de nekem nem, és neki sem! – mordul rá a nő, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal eltaszigálja. Eltűnnek, és én megint egyedül maradok az újabb próbával, amikor még azt sem tudom, az előző sikerült-e. A bizonytalanság ejt leginkább kétségbe. Felőrli az embert, az egész versenyt hullámvasúthoz teszi hasonlatossá. Olyan jó lenne megbeszélni néha valakivel, merre induljak, hogyan vegyem az akadályokat… De egyedül vagyok, ki tudja meddig még… Negyedik rész Jó ideje járom a versenypályát. Mára megerősödtem lelkileg, a korábban oly rettegett és gyűlölt magány mostanra lételememmé vált. Fokozatosan történt. Régen még szerettem volna segítőket, kísérőket, akik mindig velem vannak, nem csak arctalan statisztákat, akik mellém szegődnek a verseny egy-egy szakaszában, majd lemorzsolódnak. Eleinte bántam, később megszoktam, hogy változik köröttem a kép. Megtanultam egyedül lenni, egyedül küzdeni. Megszoktam, megszerettem – rájöttem, mennyivel könnyebb egyedül menetelni az úton, úgy, hogy nem köt semmi, arra megyek, amerre akarok, azt teszem, ami jólesik. Megtanultam: ha senkihez és semmihez nem ragaszkodom, akkor fájdalom, veszteség sem érhet. Az éjszaka sötét. Sokáig nem jön álom a szememre, ám valamikor éjféltájt mégis sikerül elaludnom. Nemsokára azonban felébredek. Ismeretlen alak áll ágyam mellett. Megriadok: nem lehetne itt, jelenléte ellentmond minden fizikai törvényszerűségnek. Ám mégis ott van, teljes szőke, 250 centis valójában. Ne féljek, kéri tőlem, és én megnyugszom: tudom, Odin azért jött, hogy megmutasson valamit. Valamit, aminek ismerete vagy segíti versenyemet, vagy porig sújt. Vele tartok, és csodás, megdöbbentő ismeret birtokosa leszek: megtudom, hogy nem vagyok, soha nem is voltam egyedül. Tudom, mondom, Mike és Becca vigyáztak rám. Nem ismeri őket, és Jardinról sem hallott soha. Ők vigyáztak rám, mondja, ők, a népem. Meglepődöm. Hogyhogy a népem? Nem értem, elmagyarázza. Nemsokára visszatérek a versenypályára, Odin pedig biztat: ha bármikor segítség kell, csak hívjam. És egy nappal később belép életembe első segítőm, Kicsi, majd két héttel később újabb érkezik: Ty. Ellentmondásosak az érzéseim. Kicsiért felelősséggel tartozom, Ty viszont szeret. Érzem minden pórusomban, mikor rám néz. Tiszta, őszinte, önzetlen érzelmek. Talán Jardin nem csak hendikepet, de eddig ismeretlen ajándékot is adott nekem útravalóul? Egyre erősödik bennem ez a benyomás. Segítőim olyanok, amilyenek az igazi segítők: nem erőltetik rám magukat, akkor közelednek, amikor érzik, szükségem van rájuk. Egyre közelebb kerülnek ahhoz, amit vastag fallal zártam el, hosszú tüskékkel védtem: a szívemhez. És fáj. Néha annyira, hogy fizikailag érzem mindazt, ami csak rémálmaimban történik meg. Hogy elvesztem őket, azokat, akiktől sokkal, de sokkal jobb lettem. Mi lesz akkor velem? Újra visszazárom magam a falak mögé? Vagy újabb segítőkre várok? Nem, nem kellenek újabbak, nekem ők kellenek. Nem bírnám elviselni, ha elmennének. – Most már vannak démonjaid, igaz? Nagyot ugrom meglepetésemben, de tudom, ki szólt hozzám. – Mike – üdvözlöm, és rájövök, hogy korántsem örülök annyira neki, mint régen. – Valld be őszintén, kellett az neked? Jobb így, hogy szenvedsz? – Miért szenvednék? – Mert megmérgez a félelem. – Valóban félek, de emellett teljesebb is lettem. Hiszen immár vannak segítőim. – Segítők… Miben segítenek, mondd? Lebéklyózni? Mit tettél azóta, mióta veled vannak? Jutottál előre? Hová lettek az álmaid? – Az álmaim ma is élnek. És meg is valósítom őket. Majd… – Mikor? Sohanapján! Dobd le a koloncokat és szárnyalj! – De ki vár idelent, ha egyszer felrepülök? Kihez térek vissza? Kiért? – Vissza akarnál térni, ahelyett, hogy odafent maradnál? Miért? – Értük. – Látod, erről beszélek. Ördögi körbe kerültél. Még nem késő, hogy továbbmenj az úton. – A magány útján? – Jobb volt neked. Szabad voltál, most pedig rab. – Én akartam a rabságot. Olyan nagy bűn ez? – Nem, csak ostobaság. Szerintem… – Szerinted a kötelesség, a szeretet, a törődés ostobaság? – hallom meg Becca hangját hirtelen. Valahogy megörülök neki. – Hát persze – köpi Mike a szavakat. – Mi más lenne? Nézz rá! Elindult a versenyben, küzdött az akadályokkal, most pedig… – Most pedig folytatja. Jardin okosan válogat, tudod jól. – A próbákat… – Megkísérelte bátran, és ez a lényeg. – Hogy őszinte legyek – fordul hozzám –, először nagyon nem bíztam benne, hogy megfelelsz a verseny kritériumainak. Olyan kis… – Gyámoltalan – segíti Mike, mire csúnyán nézek rá. – Bocsáss meg, de most az egyszer Mike-nak igaza van – bólogat Becca –, olyan gyengének, elesettnek tűntél. Én biztosan nem engedtelek volna még küzdeni, de hát, mint említettem, Jardin mindig jól dönt. – Szóval te folytatásra bátorítanád? – próbálja tisztázni Mike, mire Becca határozottan int fejével. – Mindenképp. – Hát, te döntesz – búcsúzik a dundi srác vállat vonva, majd eltűnnek. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy elérkeztem az újabb próbatételhez. Ötödik rész Eltévedtem. Csak poroszkálok, és félő, hogy a nagy eseménytelenségben sorra kerülöm el az akadályokat, vagyis vakvágányon vagyok. Ez nem igazán nyugtat meg, hiszen akkor az eddigi összes próbának – akár elbuktam, akár sikerrel vettem őket – nem sok értelme volt. Segítőimmel olyan a verseny, mint az álom. Jelenlétük jól kiegyenlíti az apróbb-nagyobb kellemetlenségeket, amelyek a statiszták részéről érnek. Az első furcsa dolog az volt, hogy némelyik – tökéletesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ő egy senki, egy mozgó, lélegző papírmasé sakkfigura, míg én egy versenyző vagyok, tehát mindenképpen felettük állok –, a Kicsi és Ty által ledöntött falakon át orvul próbál közelíteni. Szép, de hamis szavakkal, szép, de hamis gesztusokkal próbáltak megkörnyékezni, ám én nagyon gyorsan átlátok a szitán: felsőbbrendűségem tudata biztos páncélt von körém. Be kell azonban vallanom, hogy volt egy eset, amikor a próbálkozó oly körmönfontan kísérletezett, hogy kis híján lépre mentem. Mintha elkábítottak volna. Kimosták volna az agyamat, a szívemet. Mi lenne, ha… – Tedd meg! – duruzsol a fülembe Mike elmaradhatatlan, behízelgő hangja. Kiráz a hideg tőle, de van bennem annyi jó érzés, hogy nem küldöm el a fenébe, hiszen mégiscsak Jardin egyik „kutyája”. – Tedd meg, semmit sem fog számítani. A versenyzők is szórakozhatnak néha, és erre a statiszták kitűnőek. Kipróbálod, eldobod. A lényeg, hogy élvezd. Mi baj lenne belőle? Az lenne baj, hogy tudom, Ty mit érez irántam. A szíve szakadna meg, ha én cserbenhagynám, becsapnám. Soha nem tenném ezt vele, még ha maga Jardin biztatna rá, akkor sem. Lehet, hogy Ty soha nem tudná meg – bár Mike-ot ismerve ebben kételkedem –, ám én tudnám, és ekkora bűn terhe alatt képtelen lennék tovább menni egyetlen lépést is. Ám gyanakvásom feléled, ezért puhatolózni kezdek. – Mondd, Mike, neked ez miért lenne jó? – érdeklődöm csípősen. Sehol egy próba, ez a majom meg itt sündörög körülöttem. Hát mit képzel ez? Gondolataimat ki is mondom. – Mit képzelsz te rólam? Versenyzőként szóba állok egy piszkos statisztával? Hogy ennyire lealacsonyodom? – A statiszta is olyan kívülről, mint a segítő vagy a kísérő. Csak persze kevesebb, ez valóban így van – rángatja a vállát a megszokott mozdulatokkal a köpcös fiú. – De nincs értékük, nincs tétje, ha elfogadod valamelyiküket rövidebb-hosszabb időre. – Ha nincs tétje, miért is próbálsz meg ennyire rábeszélni? – fürkészem gyanakodva. – Mert igenis van tétje – állítja Becca. – Nem is hinnéd, mekkora. Mike, megmondanád, miért csinálod ezt? – fordul társához. – Azóta zavarod össze a fejét a hülye tanácsaiddal, amióta elindult a futamokon. Miért nem hagyod, hogy egyszer is befolyásolás nélkül, egyedül döntsön? Szerinted nem képes rá? – Nézd meg, eltévedt. Azt sem tudja, hol a versenypálya. Szerinted alkalmas arra, hogy mindent egyedül csináljon végig? – mér végig Mike lenézően, mire bennem felmegy a pumpa és kimondom, ami az előbb járt az eszemben. – Én egy versenyző vagyok, Mike, te pedig csak Jardin ölebe. Hogy jössz ahhoz, hogy megmondd nekem, mit tegyek? – Hoppá – néz nagyot Becca. – Te tényleg így gondolod mindezt? Hogy mi csak ölebek vagyunk, míg te felsőbbrendű lény? Csak azért, mert ki lettél választva a versenyre? – Hiszen ez az igazság, nem? – kérdezem pökhendien. – Gyere, Mike. Már semmit sem ért. Azt hiszem, ezúttal tényleg vége – hajtja le a fejét szomorúan Becca, és eltűnnek. Egyedül maradok az összes kétségemmel. Most merre menjek? Hol a cél? Ki vagyok én? És miért nem változik körülöttem már oly régen semmi? Elvesztem. Éjjel újabb látogatóm akad, Mindy és Minna. A két skandináv külsejű, magas lány Odinhoz tartoznak. Gyönyörű helyre visznek, ahol sok időt töltünk, miközben nagyon jól szórakozunk. Azután más helyen találom magam, egyedül. Mintha otthon lennék, de valami nem stimmel. Sok minden másként működik, mint megszoktam. Rádöbbenek, milyen végtelenül kicsi és kiszolgáltatott vagyok, mennyire hajszálon múlik, folytatódik-e számomra a nagy verseny. Különös, csak szólítanom kell őket, Ty és Kicsi felbukkannak mellettem. Közösen könnyebben megy a harc. Mások is csatlakoznak. Mivel más világ, nem tudom, kicsodák ők, statiszták, segítők, vagy kísérők? Vélem, hogy az előbbiek, ám rajtuk múlik, hogy visszajuthatunk-e biztonságos környezetünkbe, vagy odaát ragadunk. Hiszen ők ott vannak otthon, míg mi idegenek vagyunk. Reggel hatalmas szégyennel ébredek. Rájövök, hogy ahogyan eddig viselkedtem, az minősíthetetlen. Hosszú időn keresztül kezeltem eldobható, félrelökhető bábuként az engem körülvevő statisztákat, pedig nélkülük nem lenne verseny, nem lenne semmi, sőt, én sem lennék. Semmivel sem vagyok jobb náluk, sőt. Egyszer én is olyan voltam, mint ők, és egyszer ők is éppúgy versenyzők lesznek, ahogy én. Rádöbbenek, hogy feladatom az ő útjukat felgyorsítani a lehetőség felé, hogy minél hamarább előbbre léphessenek. Mike-ot és Beccát nagyon megbántottam, nem csodálnám, ha soha többé nem hallanék felőlük. Azonban szerencsém van. Most a régen gyűlölt Becca érkezik előbb. – Nem haragszom – nyugtat meg, mielőtt megszólalnék. – Minden versenyző átmegy effélén. – Mike hol van? – kérdezem nyugtalanul, hiszen nagyon megszoktam már, hogy ők párban járnak. – Ő még duzzog kicsit – mosolyog Becca. – Kicsit a szívére vette az igazságot. Mi tényleg Jardintól függünk, létünk hozzá van kötve, és Mike ezt rettentően utálja. – Azt el is hiszem. Hiszen Jardin bármikor kereshet valakit a helyére, ha nincs vele megelégedve. – Félreértesz. Mike nem alárendeltje Jardinnak, hanem a része. Mi… – Na, most ki akar árulkodni? – harsan kárörvendően Mike hangja. – Huhhh… tényleg majdnem eljárt a szám – könnyebbül meg a nő. – Kösz, Mike! – mosolyog hálásan a fiúra. – Szívesen. Nem mondtam én soha, hogy utállak, csak hát… Valahogy az… – Csend! – szisszen rá Becca, majd elgondolkodik. – Mi a fene van velünk? Mi ez a nagy bevallósdi? – Talán mert már nincsenek hülye kérdései – vigyorog Mike. – Kezdjük elég értelmesnek hinni ahhoz, hogy felfogja. – De magának kell rájönnie. – Kicsit azért segíthetünk, szerintem. Becca töpreng, elmélyülten szemlél egy ideig, majd rábólint. – De tényleg csak egy kicsit. Szikrányit. Nem is fog segítségnek tűnni. – És a szabályok? – Ezzel nem szegjük meg őket. Vagy megérted, amit mondunk, vagy még jobban összezavar. – Nos, először kérdeznék valamit – kezdi Mike. – Tudod-e, hol keresd a célt? Melyik irányba indulj? – Nem – vallom be. – Elvesztettem az utat. Úgy érzem, szerteágazó, végtelenül egymásba nyúló ösvényeken kóborolok, amelyek mindig újabbakba torkollnak. – És ez zavar téged? Nem élvezed a szép környezetet, amit közben látsz? Nem kedveled azok társaságát, akikkel találkozol? Jobb lenne egy egyenes út, kopár, kihalt környezetben? – Végül is, valóban elvarázsol az ösvények menti díszlet. Változatos, színes. És akikkel út közben találkozom, mind hatnak rám. Néha egyetlen pillantás is elég, egy tekintet szikrája, hogy meggyújtsa a gondolatok tüzét, amelyek nyomán a felismerés tiszta parazsa marad. De az egyenes út legalább világosan vezetne a célig – magyarázom. És hirtelen belém vág valami, ami iszonyatosan megdöbbent. Mit is mondtam az imént? Tulajdonképpen azt, hogy a statiszták fontos elemei a játéknak. Érző, értelmes szereplők. Eszembe jutnak Mike korábbi szavai – használd ki, dobd el –, és kiráz a hideg. Becca és a fiú nem veszik észre, tovább faggatnak. – A cél a legfontosabb? – Ezt hogy érted? – nézek nagyot. – Persze, hiszen ott vár a díj. – És a díj a legfontosabb számodra? – néz rám szomorúan Becca. – Hát… – fáj a szomorúsága, tudom, nem ezt a választ várta, de hát a díjért indultam. Mi lehetne fontosabb számomra? – Most elbúcsúzunk. Ha rájöttél, megint előrébb jutsz. – Te fecsegő, ezt most nem bírtad ki, mi? – feddi meg Becca Mike-ot, de már nincs harag a hangjában, inkább olyanféle felhang, mint amikor az idősebb nővér megfeddi dőre kisöccsét. Ezután eltűnnek, én pedig ott maradok a csomó kérdéssel. Hatodik rész Rossz érzésem van. Az okát nem tudom, ám egyre erősödik. Gyanakszom, hogy vannak akadályok, amelyeket egyszerűen elkerültem. A verseny végét sejtem, de túl kevés volt a próba és oly könnyűek! Egyre inkább úgy érzem, kapjak bármilyen díjat, nem lesz jogom elfogadni. Nem tudom, miért motoszkál ez bennem, de egyre biztosabb vagyok benne. A hendikepem lehet az egyik ok, hiszen nem tudtam kihasználni. Egy feladatban tehát már biztosan megbuktam. Azután ott van a szeretet kérdése. Nem tudom, mi a szeretet. Azt tudom, Ty hogyan viselkedik velem, Kicsi, Odin, Mindy és Minna, Becca és Mike mind szeretnek – de mindegyiküké más. Próbálom leutánozni, tükörként visszasugározni, ám mindig úgy érzem, sokkal többet kapok, mint amennyit adni vagyok képes. Néha szinte fáj, annyira szeretnék többet adni. A bőrömet. A szívemet, a véremet, a lelkemet. Tessék, vigyétek, nem kérek érte semmit! De ők csak a társaságomra vágynak, általam ismeretlen okokból. Számosszor rákérdeztem: miért kedveltek? Mit lehet bennem szeretni? Miért vagytok ilyen jók hozzám, hozzám, aki annyiszor megbántottalak titeket? Nem válaszolnak, csak mosolyognak. Titokzatosan. Óvón. Féltőn. Mintha tudnának valamit, amit én nem… Az utolsó műtét. Ha ezen túlesem, minden rendbe jön, tudom. Vénámba infúzió csöpög, benne altatószer, arcomon maszk. Még hallok egy kedves hangot, majd hirtelen szembetalálom magam Jardinnal. Két oldalán – épp úgy, mint első alkalommal – a köpcös Mike és a fenséges Becca. Mosolyognak. – Célba értél – mondja Jardin. Meglepődöm. – Hogyhogy? Hiszen a verseny oly rövid volt, az akadályok száma oly csekély. – Így érzed? Komolyan? Pedig hatalmas utat tettél meg. – Rövidnek tűnt. – És nem elég, hogy sikeresen végigmentél, az összes futamot megnyerted. – Az összest? De hát… – Ja, a hendikepre gondolsz, vagyis arra, hogy nőnek születtél. – Nincs gyermekem, nem teljesítettem be az anyaság küldetését. – Valóban nem. De tudnod kell, hogy női testbe a lélek kétféle feladattal érkezhet. Lehet próbája az, hogy meg kell tanulnia az ezzel járó minden örömet, boldogságot. De van, akinek pontosan az ellenkezőjét kell megélnie: a fájdalmat, a kínt, a hiányt. Neked is ez volt az egyik akadályod, és sikerrel vetted. Megtaláltad az egyensúlyt, hogy megőrizd önmagad, ám a feladatot is teljesítsd. – Ebbe buknak bele legtöbben, mert szembe mennek a feladattal. Az ösztönük erősebb a küldetéstudatnál – teszi hozzá Becca. – Te is éreztél valamit, ezért nevezed a kezdetektől hendikepnek, azaz akadálynak a női testet, ám te másra hallgattál, nem a szívedre. Messze a legjobb voltál a mezőnyben. – Milyen mezőnyben? – kérdezem mosolyogva. Csodálkozva néznek össze, majd Mike szólal meg tétován: – Hát, a többi versenyző között. – Mike, nagyon megszerettelek abban a pillanatban, mikor rájöttem, ki vagy és miért teszed, amit teszel. Ezért kérlek, ne rombold most le ezt az érzést. Te is tudod, ahogy mindannyian, hogy semmiféle mezőny nincs. Sőt, ami azt illeti, a szó legszorosabb értelemben vett verseny sincs. – Mikor jöttél rá? – kérdezi Jardin halkan. – Nemrég. Amikor elgondolkodtam azon, vajon miért nem hallott rólatok Odin, Minna és Mindy. – Ó, ők! – Igen, ők. Semmit sem tudtak sem rólatok, sem a versenyről. Csak azt akarták, hogy végigmenjek egy… – Életen. – Igen. Ami nélkületek nem sikerülhetett volna. – De mi… – Én vagyok. Ezt is tudom egy ideje. Becca, te a felettes szuperegóm vagy, aki igyekezett mindig a helyes úton tartani. Te voltál az örök józan. Mike, te az egóm vagy, aki néha a könnyebb ösvényre tereltél volna – tegyük hozzá, a saját védelmemben, hiszen nem tudhatta senki, még ti, azaz én sem, mennyi károsodás ér majd az úton, végig tudom-e csinálni, vagy feladom. És végül Jardin, te vagy az én, aki hármunkat összefog. A tökéletes, akit csak kétszer lát életében az ember: amikor születik, és amikor meghal. És mivel most itt vagytok, tudom, mi következik. – Azért díj az van, bár lehet, hogy nem erre számítottál – kacsint rám Mike, majd Becca veszi át a szót. – A versenyszámok, azaz életednek fordulópontjai között tanultál. A díjad az, hogy mindezt a tudást megtarthatod. Nem fogod elfeledni soha. Mindig veled lesznek, ahogyan segítőid… – Ty és Kicsi az életem részei. A sorsunk össze van kötve korokon át. Még hosszú-hosszú időn át fogunk együtt haladni. – Tényleg mindent tudsz. Szóval mindez a tiéd, örökre. Nem tudom, ér-e ez számodra valamit? – aggodalmaskodik Jardin. – A legnagyobb díj, amit csak kaphattam – mosolygok rá. Eltűnnek. Kórházi szobában vagyok, testnyílásaimból csövek lógnak, gép lélegeztet. Ágyam mellett a sötétben három alak bontakozik ki a félhomályból: Odin, Mindy és Minna. Az enyéim. Odin szólal meg. – Két választásod van. – Tudom. – Rajtad áll a döntés. Bármelyiket válaszd is, helyesen határozol, ám sorsod más irányt vesz majd mindkét esetben. Ha maradsz, itt éled le az életedet, a megszerzett tudásod birtokában, amit magaddal viszel majd a következő leszületésbe is, amelyben már hazatérhetsz, várunk otthon. Ha úgy döntesz, most velünk jössz, akkor is megtarthatsz mindent, de nem kell többé újjászületned. Ezt nem értem. – Ha maradsz, életed végén halál vár, ami nem más, mint egy új élet kezdete. Akkor a természet rendje, hogy le kell születned a világunkba. Ha most jössz, elviszünk magunkkal, és jelen életkorodban maradsz velünk örökké. – Mi lesz Ty-jal és Kicsivel? – Hozzád tartoznak, azonban Ty-nak szabad akarata van, neki kell döntenie, jön, vagy marad. A te elhatározásod őt nem befolyásolhatja. – Ők is a mi népünkből származnak? – Kicsi igen, de Ty nem. Lehet, hogy ő nem a mi világunkba kerül majd. – Vagy csak később. Hiszen a sorsunk össze van kötve. – Igen. Ám tudnod kell, hogy lehet, hogy sokáig, nagyon sokáig kell majd várnod… Ekkor gondolkodási időt kérek. Epilógus – Uram, Ön Ty Salzman? Sajnálom, de páciensünk az ön nevét és telefonszámát adta meg értesítendő személyként, amennyiben a műtét közben bármilyen komplikáció adódna. Szeretnénk, ha befáradna a kórházba… Vége | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Alie (2012-05-22) | |
| Megtekintések száma: 632 | Hozzászólások: 7 | |
| Összes hozzászólás: 7 | |||||||
| |||||||
