Hétfő
2017-09-25
14:18:22
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Asszony a Kis utcából

Szembe jött velem az asszony a szomszédos Kis utcából, s köszönésképpen felém bólintott. Szinte felkiáltottam a meglepetéstől – tisztán, rendesen volt öltözve, majdnem elegánsan.
- Mi gondod vele?- kérdezte a nejem.
- Hát, ismerem régről és csak…
Csak, csak!
Felködlik egy kép előttem, ahogy könyörgő szemekkel megállt előttem a koszos ruhába öltözött ember. Elég kellemetlen szél fújt, és a hó is pilinkázott, s kékes-vörösre fázott kezeit kinyújtva közeledett.
- Adjon, egy kis kenyérre valót! Csak pár forintot.
Ritkán szoktam koldusnak pénzt adni, nem hiszem, hogy őszintén beszél, mikor a keserves nyomorúságára hivatkozik, de ez az ember valahogy más indulatokat keltett bennem. Szánalmat. A zsebembe nyúltam, s a markába öntöttem, amit felmarkoltam. Köszönte, és kezdte számolni.
- Nem lenne még ott egy kis apró? Ötven forint hiányzik még, hogy egy kiló kenyeret vehessek.
Kicsit kotorásztam, s még néhány érmét találtam. Ezzel elég lett a pénz. Elmosolyodott, és ekkor vettem észre, hogy nem is olyan öreg, mint ahogy első ránézésre gondoltam. Negyven egynehány lehetett, de arcára ráültek már a jelek. A puffadt szemhéj, a remegő pillák, a duzzadt, kék erekkel hálózott orr, száj körüli mély ráncok – mind a túlzott alkoholfogyasztás következményei. Gondoltam az a pár forint is a kocsmába vándorol, hiába játszotta el a kenyérrevaló játékot.
Ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel kért pénzt tőlem. Volt úgy, hogy naponta találkoztunk, s volt, hogy hetekig, hónapokig nem láttam. Tudtam róla, hogy van felesége és gyermekei, de azokkal soha nem futottam össze a városban. Talán nem is itt éltek…
A feleségét akkor ismertem meg, amikor behozták az embert az ügyeletre.
Csúnyán elvágta a kezét, mikor kenyeret szelt. Lám, lám, mégiscsak került kenyér az asztalra azokból az aprókból! – gondolom magamban. Azért a kocsma is megkapta a részét, mert mind a ketten elég mámorosak voltak. De nem azért ültem ott, hogy a vendéglátó ipar bevételi forrásáról meditáljak, hanem valami másért.
- Neve, kora, lakcíme, kérem a TAJ kártyáját – kezdtem felvenni az adatokat, a nővér pedig bőszen jegyzett.
- Vá-váradi Al-albert, 46 éves – motyogta.
- Kis utca… - sietett segítségére az asszony.
Most már tudtam a nevét is, s miután a sebet elláttuk, megkérdeztem, miként történt.
- Elég kemény volt a kenyér – válaszolt az asszony -, és a héjon megcsúszott a kés.
- Így történt? – kérdeztem az ember, leintve az asszonyt, aki válaszolni készült.
- I ... i…
- Mondja, mondja! Akarom hallani a hangját!
- Meg van ijedve, azért nem beszél – kotyogott közbe az asszony.
- Mindegy, csak akartam a hangját hallani, de már látom, totál káros, és nem csak a sebesülése miatt. Holnapra várom kötözésre!
A biztonság kedvéért le is írtam egy darab papírra, el ne feledjék.
Ameddig kötözésre járt, kicsit alaposabban megismertem őket. Mindig ugyanabban a kopott, kétes tisztaságú orkánkabátban jöttek - Alberten sötétszürke, az asszonyon halványzöld. Legalábbis új korukban ilyenek lehettek. Próbáltam szóra bírni őket, de szűkszavúan válaszolgattak, s olyankor is inkább az asszony.
Mégis megtudtam lassanként, hogy kevéske segélyből és alkalmi munkából élnek, de ritkán kerül ilyen munka, a fizetség is alig egy rendes napszám fele, s egy tál étel, meg üveg sör leves gyanánt.
- Gyengék vagyunk a nehéz munkához – jelenti ki szomorúan Albert.
- Szegények vagyunk, az van! Nem kellünk senkinek! – toldja hozzá a feleség.
Nem fűzök hozzá semmit, nem mondom ki, mit gondolok, úgy is jól látszik, mi a helyzet. Az alkohol miatt nem bíznak rájuk csak alja munkát, hiszen mindketten akkor is bűzlenek az italtól, mikor a rendelőbe jönnek.

Váradi Albert nem tartozott az ideális férfiak csoportjába, de Sipos Amália sem az eszményi nők közé. Mégis összejöttek, vagy éppen ezért találtak egymásra. Ez a Piri Béci lakodalmán történt. A véletlen – a nagy házasságkerítő – egymás mellé ültette őket a hosszú fenyődeszka asztal közepe táján. Anti koccintásra emelte a poharát.
- Igyunk, hogy rongyosodjunk! – mondta.
Amálka elkacagta magát és odakoccintotta a poharát. Tetszett neki a fiatalember, aki néha jókat mondott, bár keveset szólott, de gyakran koccintott. Jól sikerült lakodalom volt, ha nem is olyan fényes, mint a gazdagoké, de elég enni-innivalóval traktálták a meghívottakat. Előételnek hurkát szolgáltak fel a helyi szokásnak megfelelően. Háromfélét: véreset, tüdőset, májasat. Utána hozták az aranysárgán csillogó tyúkhúslevest grízgaluskával, majd jött a húsostál, rajta tyúk combja, melle pirosra sütve, disznópecsenye, prézlis szelet, kolbásszal töltött fasírozott. A zenekar húzta hajnalig, a fiatalság ropta a táncot, de ha valaki kidölt közben, egy félreeső szobában szundíthatott egyet, s föleszmélve folytathatta kivilágos virradatig. Az éjféli töltöttkáposzta sem maradt el a mennyasszonytánc után, de a kora reggeli frissen főtt, illatos feketekávé sem. Hosszabb, rövidebb barátságok, szerelmek szövődtek, s voltak, akik – gondolatban, vagy már akár szóban is – a jövő évi lakodalmat, farsangot tervezgették.
Anti és Amáli nem tartozott ezek közé, s mégis ők ültek leghamarabb lakodalmat, nem várták meg a következő farsangot. Még a nyarat sem. Húsvét után egybekeltek – jött a gyerek... Igaz, a „lagzi” sem volt igazi, csak ketten ülték meg a sarki bisztróban.
A várostól kaptak egy szoba-konyhás bérlakást utcára néző ablakokkal. A házban levő, hasonló méretű lakás – volt még öt – ablaka mind az udvarra nézett. Ideiglenes lakások ezek, melyeket fiatal házasoknak utalnak ki, akik addig lakják, ameddig sikerül saját fészket rakniuk. Gyakran váloztak a lakók.
Anti és Amálka is így gondolták, de nem sikerült – itt rekedtek! Itt nevelték fel három gyermeküket az egyszoba-konyhában. A középső gyermek, a fiú hagyta el elsőként a családott, beállt valamilyen szektába, s még a városból is elköltözött. Évekig hírét sem hallották. A két leány férjhez ment, így ők ketten magukra maradtak.
Antal dolgozott és Amália a gyerekeket nevelte, ahogy tudta, s ameddig kellett. Nehéz munkát végzett az ember, de hát, nem lehetett válogatni, el kellett fogadnia azt, amit felkínáltak, hisz semmilyen szakmája nem volt. A közeli téglagyárba járt dolgozni, s ott is az egyik legnehezebb munkát végezete – a téglahordást. Fájt is eleinte a válla, háta, s minden porcikája, de később megszokta. Reggelenként autóbusz vitte a gyárig, s hozta délután vissza. Menet, reggel hatkor megállt a kapu előtt. Akkor már itt várt vagy tíz ember, nem mind a házból, hanem néhányan a szomszéd házakból. Az autó mindig pontosan érkezett.
- Itt legyenek a kapu előtt, emberek! – szólott a gépkocsivezető dühös hangon, pedig nem is haragudott, de úgy vélte, ez a hangnem illik hozzá.
- Én itt leszek pontosan, de senki után nem várok! – tette még hozzá a biztonság kedvéért.
Az emberek pedig pontosan kijöttek ebbő a házból is, a szomszéd házakból is. Soha senki nem hiányzott az eltelt húsz év alatt, még betegség miatt sem.
Húsz éven keresztül indultak minden áldott reggel, vasárnapot, meg az állami ünnepeket kivéve. Hazafelé nem jött be az utcába a busz, megállt a sarkon. Ott tette le az ingázókat szemben a kiskocsmával. Egy élelmes kereskedő nyitotta, amikor híre jött, hogy indul a gyár. Nem valami elegáns vendéglő félét nyitott, hanem olyan talponállót, ahova a munkába menők, munkából jövők, be-belépnek s mennek is tovább.
A világ azonban változik, hiába szeretnének az emberek bízni egy biztos jövőben, még ha az nem is legfényesebb, a helyzet sohasem azonos a vágyakkal. Húsz év után a több-kevesebb haszonnal működő téglagyár egyik napról a másikra csődbe ment. Hogy miért? A munkásai, dolgozói szempontjából teljesen mindegy, nekik nem mondták, különben is őket csupán az érdekelte, hogy minden végkielégítés nélkül az utcára kerültek.
Anti alól is kicsúszott a talaj. Munkát sehol nem kapott, tartalékai nem voltak. Felnőtt gyermekei elhagyták az otthonukat, saját életüket élték, s küzködtek a mindennapokkal. A munkanélküli segély olyan csekély volt, hogy valóban, csak a napi szükös szükségletekre futotta belőle.
Még jó, hogy a kocsmáros adott felírásra a legolcsóbb pálinkájából...

Néha az alkalmi munkák elég jól sikerültek, de ilyen alkalom mégis csak ritkán adódott. Legtöbbször filléres munkákra hívták, s azt se fizették meg rendesen. Egy pohár pálinkával, üveg borral, sörrel viszonozták a szolgálatait, s kevéske pénzzel, amit vitt is tüstént a kocsmába.
Otthon elvárta az asszonytól, hogy főtt étellel és pohár borral várja. A főtt étel olyan volt, amilyen, nem válogatott, de a borhoz ragaszkodott, s cirkuszt csapott, ha hiányzott. Egyre lejjebb csúsztak. Egyre nehezebben bírta Anti az italt, és egyszer egy a sarkon bekanyarodó autó kerekei alá esett. A kanyarodó gépkocsi lassan haladt, ez mentette meg az életét, de így is súlyos állapotban vitték kórházba. Ott kiderült súlyos alkoholizmusa. A szervezete nem reagált az altatókra! Pedig műteni kellett a törött karját!
A karját megmentették, de könyöktől megbénult. A következmények katasztrofálisak lettek, hiszen így azok az alkalmi munkák is elmaradtak, melyekkel valahogy felszínen maradtak. Ideje nagy részén a piacon, vagy az üzletek környékén lézengett egy kis pénzbeli segítség, vagy alkalmi munka reményében. Néha bevált a régi trükk a kenyérrevalóval.
Így telt el néhány hónap, talán egy félév. Egy hosszabb időre aztán eltűnt a szemem elől. Később tudtam meg, mi történt, amikor összefutottunk az áruház előtt. Kerekes székben ült, Amália tolta.
- Mi újság, mi történt? – kérdeztem miután köszöntöttük egymást.
- Látja, tolókocsiba kerültem!
- Agyvérzést kapott – magyarázkodott Amália -, és lebénult a fél oldala. Most mindkét keze használhatatlan. Én etetem.
- És inni tud?
- Öt hónapja nem ittam egy korty italt sem. Józan életű lettem, de látja, ezért nagy árat fizettem!
Ezzel be is fejezhetném a történetet, de még rákérdezek a szinte új ruhájukra.
- Segélyben kaptuk Svédországból – világosít fel Amália -. Ezt a szekeret is úgy kaptuk, meg egy csomó ennivalót: lisztet, cukrot, olajat. Meg olyan tornaszert, amivel otthon erősítheti Anti a bénult kezét, lábát. Sokat használ neki. Most tanul egyedül enni, már meg tudja fogni a kanalat!
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-09-13)
Megtekintések száma: 197 | Hozzászólások: 4
Összes hozzászólás: 2
2  
Talán még nem késő....

1  
Kalandos, akár az élet. És sajnos teljesen hétköznapi.
Tetszett:-)

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]