| A pályaudvar üresen állt. Csönd honolt a sínek közt. A csarnok némaságba burkolózva várta betévedő utasait, de azon az estén nem tolongtak a jegyekért. Kissé ijesztő képet mutatott. Egy csavargó volt az egyetlen, kinek halk horkantása néha megtörte a csendet, s a karton papír is melyen szunyókált, egyszer-egyszer megzörrent, lesoványodott öreg teste alatt. Hideg volt, a hó épp szállingózni kezdett. A nap is lenyugodni készült a horizonton túlra, narancsos fénye bevilágított az ablakokon, különös bájt és szépséget kölcsönözve ezzel a komor váróteremnek.
Sapkámat jól a fejembe húztam, és a sálat is úgy tekertem a nyakam köré, hogy már szinte fojtogatott. De hiába! Éreztem a hideg áthatol minden egyes ruha darabon ami csak rajtam van, s jégpáncélként nehezedik testemre.
Nem vágytam másra, csak egy forró, gőzölgő kávéra, sok sok tejszínnel a tetején, s mellé egy kis omlós csokis keksz, de persze csak a teljes hatás kedvéjért. Ahogy ezzel a gondolattal el játszadoztam, már az ízét is a számban éreztem.
-mmá.. mennyei lenne! - sóhajtottam.
Kellemes ábrándozásomat hirtelen halk léptek zavarták meg. Egy újabb utas a láthatáron. Legalább már nem vagyok egyedül. Kellemes külsejű férfi állt meg nem messze a peronon, Bőr kabátot viselt, s alatta fehér pulóvert. Haja rövid volt és jól fésült. Markáns arca tekintélyt sugárzott, s látszott rajta, hogy két lábbal áll a földön. Egyszer csak rám pillantott. Mosolygott!
Kissé megilletődtem, hisz olyan elképedve bámultam őt, hogy az már zavarba ejtő is lehetett volna.
Persze én nem hittem hogy észre veszi, mert igazából nekem sem tűnt fel mit csinálok.
Zavaromban köhintettem egyet és próbáltam tekintetem másfelé vezényelni, melytől a férfi arcán még szélesebb vigyor jelent meg. Valószínűleg elpirultam, mert egyszeriben lángolni kezdett az arcom, és éreztem hogy kissé remegni kezdett a testem. S most kivételesen nem a hideg volt az oka.
A kíváncsiság azonban erősebnek tűnt, és ismét oda pillantottam a férfira. Kissé idegesen nézett az órájára, úgy tűnt nagyon sürgős dolga van. De mégis nyugodt volt az arca, és egyáltalán nem kóválygott mint más idegbeteg emberek, mikor késik a szerelvény pár percet. Csak állt ott némán, tekintete semmit mondó volt, de mégis beszédes. Olyan volt mintha mindig is ismertem volna, csak épp nem tudnám ki is ő valójában. Szóval zavaros volt az egész helyzet, és én magam sem értettem mért gyakorolt ilyen hatást rám, ez az ismeretlen.
A vonat lassan megérkezett, és fel szálltunk rá. Mind ketten!
Ő egy másik fülkében foglalt helyet, s így le kellett mondanom a további nézelődésről. De nem tudtam kiverni a fejemből. Hosszú zakatoló utazás vette kezdetét, s mikor haza értem fáradtan dőltem bele a meg vetetlen ágyba, s pillanatok alatt mély álomba is zuhantam. Egy -két óra elteltével tértem magamhoz a kábulatból, s úgy gondoltam illő lenne lezuhanyozni s úgy neki menni az éjszakának. Mégis csak egy tisztességes, ápolt nő vagyok, aki nem engedheti meg magának, az efféle luxust hogy hanyagul meg vonja magától a forró fürdőzéssel járó kényeztetést. Hisz ez a művelet volt a nap egyik kiemelkedő tevékenysége. S az elképzelt kávé, tejszínhabbal a tetején is szerepet kaphat még az este folyamán. Lágy zene, valami klasszikus, illatgyertya, s máris kiváló az összhatás. S végül, majd a megérdemelt, kiadós alvás!
Másnap reggel a szokásos rutinnal indult a nap. Óra csörög, én lenyomom. Félig nyitott szemmel kibotorkálok a konyháig, ahol megpróbálok feltenni egy adag kávét, s ha sikerül máris nyert ügyem van.. Majd gyors zuhany, öltözködés , némi smink, és indulás!
Az egész napos robot után, újra vár a már jól ismert állomás. Jegy vásárlás, sorban állás, és várakozás...
Mindig ugyan az, napról, napra. A megszokott arcok, ugyan azok az élet helyzetek. Anyuka búcsúzik a fiától, vagy nagymama az unokáktól, s könnyes búcsú a peronon. Vagy épp egy szerelmes párocska utolsó csókja mára, szűnni nem akaró öleléssel egybekötve. Hát igen! Nehéz a búcsú ha az ember olyas valakitől kénytelen elválni akit szeret.
Rég nem éreztem már ezt az érzést... DE azért még emlékszem milyen.
Pár percre el merengtem, majd hirtelen vissza tértem a valóságba.
Megálltam ugyan ott ahol mindig, az egyik oszlop szegletében, s vártam.
Ma sem voltak túlzottan sokan, csak néhány ember lézengett a szerelvényre várva. Hirtelen fura érzés fogott el. Egy ismerős illat szállt felém a levegőben. Először csak tűnődtem, hol érezhettem ilyet ezelőtt, de aztán bevillant. Az az ismeretlen ismerős, a férfi, akit tegnap ugyan itt, ezen a helyen, majd fel faltam a tekintetemmel. Na és persze aki ezt észre is vette, ő lesz az. Akkor is ezt éreztem, mikor nem messze megállt mellettem. Sosem felejtem el ezt a kellemes édeskés mégis kissé fanyar kompozíciót. Hirtelen keresni kezdtem az illetőt, szemem mint a sasé. Pásztázni kezdtem a tágas teret. DE nem láttam őt sehol. A képzeletem játszik velem? Vagy csak egy véletlen csupán, és valakinek pont ilyen parfümje van mint neki? Erős tanakodásba kezdtem volna magammal éppen, s gondoltam vissza állok szokásos kis zugom rejtekében, mikor meg fordultam, és egy gyönyörű kék szempár nézett velem szembe.
Nem láttam semmi mást csak hatalmas szemeket. S azt az illatot amit kutattam, most már egészen közel éreztem magam mellett. Annyira megilletődtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, csak egy halvány szó foszlány ,Hűha'
Az izgalmas és csodás szemek tulajdonosa nem más volt mint az ismeretlen, akit épp nagy erőkkel kerestem. S ahelyett hogy leteremtett volna, hisz majdnem fel löktem őt, inkább mosolygott.
A vonat abban a percben előállt. Az emberek tolakodni kezdtek az ajtó előtt, pedig volt hely bőven mindenkinek. Én meg csak lebénulva és meg babonázva álltam, és vártam hogy valami történjen.
A férfi biccentett egyet, elnézést kért, és még mindig mosolyogva felszállt a szerelvényre.
Minden olyan volt mint egy romantikus filmben. Megszűnt körülöttem a világ, a hangok is oly távolinak tűntek az előbbi zajhoz képest. Mintha lassított felvétel lenne, ahogy nézett, el köszönt, majd felszállt, de azért még egyszer, vissza nézett.
A vonat kürtje libbentett vissza a valóságba, úgy hogy gyorsan fel szökkentem az utolsó vagonba. Három kocsi volt összesen, s én mind hármat végig jártam, hogy megtaláljam a férfit. De eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el, pedig láttam hogy ő is felszállt. Láttam! El keseredve és kissé csalódottan süppedtem bele az egyik ülésbe, és egész úton, csak értetlenül bámultam hol magam elé hol pedig ki az ablakon, fel váltva.
-Nem értem, mi van veled Dapsy?- motyogtam kissé hangosabban a kelleténél.
Néhány szemben ülő utas, furcsa tekintetet vetett rám, biztos azt hitték bolond vagyok, hogy magamban beszélek. DE nem igazán érdekelt, most valahogy nem tudtam ezen fenn akadni.
Ma is sötét lett mire haza értem, ám nem volt kedvem haza menni. Úgy döntöttem sétálok egyet, hátha kissé lecsillapodik a kedélyem. Elindultam a város fényei felé, kirakatokat nézegettem, majd be ültem egy kávéházba. Rendeltem egy jó erős feketét, mint mindig sok tejszínhabbal, és mellé egy, két, talán három cukrász süteményt is.
Majd miután el fogyasztottam, haza indultam. Hideg volt az esti szél! Bele kapott hosszú hajamba, arcom piros pozsgásra festette, de ennek ellenére legalább másfél órán át, felhajtva kabátom gallérját bóklásztam, az üres utcákon.
Haza érve az üres lakásba, úgy éreztem mintha vesztő helyre jöttem volna. Sehol egy kedves arc, sehol egy mosoly, és még egy macskám sincsen... Micsoda egy el fuserált élet ez. Sosem éreztem még magam ilyen lehangoltnak. S nem is tetszett hogy idáig süllyedtem. Pont én aki mindig optimista és élet vidám voltam. Bár ebben a kijelentésben most magam is kételkedtem
Vagy talán mind ez csak színjáték volt?
Egy színjáték amit a végén már én magam is elhittem?
Egy pillanat erejéig lehunytam szemem! Álmodni akartam! Vagy álmodozni, kitudja...Majd hirtelen hangos csörgésre riadtam fel.
Csak nem? Máris reggel lenne?
Aznap, kimerítő és borzasztó hosszú napnak néztem elébe. Egyáltalán nem vártam a műszak végét, s azt hogy egy újabb látomás keserítse meg életemet a pályaudvaron, ma is.
DE nem volt mit tenni, csak így juthattam haza, úgy hogy össze szedtem magam, és el indultam.
Kissé vonakodva, lassú léptekkel haladva álltam meg a peron szélén. Nem éreztem jól magam!
Talán az állandó fagyoskodás, és a kissé rossz ideg állapot az oka. Majd el múlik.. -gondoltam.
Minden akaratom ellenére is, mintha kötelező lett volna, szét néztem a teremben. Ismét üres volt. Egy lélek sem várt rajtam kívül a vonatra. Egyre hidegebb lett az idő, és a nap sem sütött be az ablakon ahogyan eddig tette. Még a csavargó is eltűnt, pedig ő aztán tényleg egy meghatározó alakja volt a pályaudvar csendéletének.
Már hosszú percek óta álltam és vártam, de semmi. SE emberek se a vonat...Különös szürkeség töltötte meg a termet, s váratlanul cipő kopogás hallatszott a lépcső felől. Nehezen kivehető volt hogy ki áll a másik oldalon, de legalább már nem voltam olyan egyedül. Próbáltam a gondolataimat elterelni, de akkor... újra éreztem...az illat! Az a különös illat, ami a férfi jöttét jelezte eddig, most újra meg csiklandozta fitos orrom érzékeit. Tényleg ő volna az? Vagy talán ismét a képzeletem űz csúfos tréfát velem? Nem akartam tudni! Szerettem volna elfelejteni ezt az egészet. Hogy tereljem gondolataimat, egy újságot elővéve lapozgatni kezdtem. A fő oldalon máris egy szerencsétlen baleset, egyetlen túlélőjéről mutattak képeket, aki kómába esett, s most az életéjért küzdenek.
Nagyszerű, gondoltam, már csak ez hiányzott az amúgy is csapzott lelkemnek. Hirtelen erős nyomást éreztem a mellkasomban, forogni kezdett velem a világ. Lágy szellő érintette meg bőröm, mintha valaki megsimogatná. Éreztem elveszítem testem felett az uralmat. De eközben, egyre közelebb hallottam azt a kopogást. Valaki jött felém. Aztán hangok ütötték meg fülem, mintha hirtelen megtelt volna a váró emberekkel, s mind sürögne körülöttem.
-Mi történik velem?- suttogtam halkan, miközben utolsó erőm is el hagyta testem, és éreztem elájulok. Majdnem a sínek közé estem, mikor valaki hirtelen elkapott, és vissza rántott.
Ő volt az. Az idegen férfi, ő állt ott ismét előttem, ezüstös fény áradat közepette.
Rám nézett, és így szólt.
-Itt az idő! Most már menned kell!
S ekkor éles fénycsóva mutatott utat, az alagút sötétjében, éreztem valami húz magával, s nem tudtam semmit tenni ellene. Minden el csendesedett körülöttem, csak e pár sor csengett újra s újra a fülemben. Lepergett előttem az életem, apró film kockák képében, s testem egy erőteljes sóhajjal, újra fel lélegzett. Lassan nyílt ki szemem. Egy ágyon feküdtem, gépekre kötve, körülöttem rémült de egyben boldog emberek. Semmit nem értettem! Majd egy ismerős szempár nézett újra velem szembe.
Mosolygott, s az a különös ezüstös fény, újra megjelent körülötte, de most sokkal fényesebben.
-Dapsy, R Balek vagyok. Üdvözlöm önt újra a nagybetűs Életben!
|
