Péntek
2017-11-17
23:48:03
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Az árok mélye fölragyog
$IMAGE1$$IMAGE1$

Ó, azok a lovak! Ahogy a port kapálják! … Hej, hogy zsibongtunk ott az árokban, hogy nyüzsögtünk a patak vizében és bombát kerestünk, de csak csorba csajkát találtunk, meg rozsdás övcsatot, egyszer egy kilapított kanalat a nyelén a horogkereszttel (sokat büszkélkedtem a szerzeményemmel, de aztán elcseréltem egy bugylibicskára, amiért kaptam egy bicikli belsőt kiegészítve egy Jean Marais fényképpel – nagy kupec voltam én abban az időben!), de mit számított mindez! Eső előtt a levegőt betöltötte a vörösbegyek csiripelése és füttyögése; rágtuk a zöld almát és jó ízűen csámcsogtunk; nem ijesztett a mérgező bürök, se a csípős csalán, se a köveken napozó zöld gyík, még a bokor alatt lapuló kígyó sem; nem féltünk a lehorzsolt térdünkből, vagy az elvágott ujjunkból csöpögő vértől sem, még ha meg is szédültünk a látványtól, hanem csak nevettük, és útilaput kerestünk a gyalogbodza árnyékos mélyén, hogy a sebre kötözzük; a seb egyből be is gyógyult. Begyógyult, mert az Öreg is velünk van – ott van a gyümölcsös kertje a Borzos hegyen, ahova gyümölcsöt csórni jártunk. Egész nyáron volt mit csemegézzünk, kezdve a cseresznyékkel, folytatva a finom nyári almákkal, mint a cigány-alma, csörgőalma, vagy a borízű, folytatva a mórra-bórával, a ringlószilvával, Clapp körtével, s a vörös bélűvel, amelyik szinte elolvad a szádban. Az Öreg meg hagyta, mert jó ember volt, öreg, hófehér szakállal – ott ült a tornácon, s magában mormogott.
Nos, itt vagyok az árok mélyén (talán augusztus volt), a csendet egy alig halható zümmögés töri meg… Az út túlsó oldalán levő kocsmából - Leon tata kocsmájából – jön ez a rekedt zagyvaság. Nem figyelek rá. Szaftos fűszálat rágcsálok, és a torkomban dobog a szívem: Szilviát várom. Az árokból rálátok az útra, ahol fel kell, tűnjön, mikor a tejet hozza Miluca nénitől – gondolom ravaszul. Nem rég esett, s frissen gyalult deszka szagát hozza szél Pricup mester felől. innen az árok mélyéből alig látszik a látóhatár, a rét felett ködök úsznak. Csak a szénaboglyák csúcsai bújnak elő, mint valami szigetek... Erre sem figyelek oda, csak érzem. Várakozok. Nyomaszt a közelgő este. A hold sápadt fényében szinte reszket a levegő. A lovak megbéklyózva – közöttük a mi kancánk is, Viktória, egy fejjel magasabb a többinél, ropogtatja a sarjút, horkant közben, s nagyokat szuszog, a lábait váltogatja. Nekem meg –ó, szakad meg a szívem! A felhők között az ég kárpitján kis rés támad, és sötétkék fénye rám hull. Ösvény indul a szakadékból egyenesen az égbe.
És íme! Málnaszín ruha és tejes kanna a karján. Rászólok. A tejeskannát leteszi az árokpartra és leereszkedik azon az égi ösvényen a csalán és tüdőfű levelek közzé. Megcsúszik és hozzám tapadva áll meg. Torkunkban dobog a szívünk. Magához ragad nagy nyüzsgés közepette az árok mélye... Egy mély-mély árok… Hová ragadsz te mély árok? A végtelenül mély árok azonban nem felel.
Szilvia meleg ajkait érzem, tej íze van fűszálak kesernyés ízével keveredve… Az árok mélyének zöld-sötét nyüzsgéséhez a szoknya suhogása társul… Markomban érzem hamvas melleit… és babszemnyi bimbóit… Repül a szoknya és én meglátom, amit eddig sohasem sikerült meglátnom a nyavalyás bugyi miatt, sem számtalan unokahúgaimnál, sem a nagynénikéimnél, akik varratni jártak anyámhoz, sem a többi asszonynál sem, akik szintén nálunk varrattak és csak a szoknyáikat és a blúzaikat vették le a próba alkalmával. És most végre látom, látom, ó! a kis nyuszikát. A lovak ott játszanak az árok szélén, kapálják a földet mellső lábaikkal. Ennek a játéknak nincs párja a világon!
Nem félek én semmitől, sem a mérgező büröktől, sem a csípős csalántól, sem a kibuggyanó vér szédületétől… Azt sem bánom, ha Szilvuka-Pucukának csúfolják. Nem is nehéz. Mindent olyan könnyűnek érzek. A semmiből feltörő könnyeimen át látom a béklyón táncolókat… ködös kaszálók… csillagok, mint apró bimbók… bűvölet táltosai forgolódnak, és millió szentjánosbogár villog az árok mélyén.
… Sok év múlva egy sápadt őszi napon láttam újra Szilviát, egy bár üvegablakán keresztül. Nem értem, mi ütött belém, hogy meglódult a szívem és heves izgalom tört rám, amint láttam elhaladni. Összeszedtem magam és gyorsan utána eredtem. Baráti puszit váltottunk, és beszélgetni kezdtünk minden féle-fajta dologról, ahogy szokták az emberek, ha évek múltával újra találkoznak. Hogy vagy mostanában? Hogy élsz? Jaj, hulla fáradt vagyok, most jövök a taposó malomból, mondja mosolyogva. Jó, hogy ez is van, mondom, mások meg… hadd el, alig kapok valamit. Csak a régiségért csinálom.
Kimentünk a Nicolina piacra, Szilvia vásárolt néhány nagy, zamatos, sárga körtét. A gyerekeknek, mondja. Harapjuk a nedvdús, édes körtéket és a gyerekekről, a családról beszélgetünk. Megpróbáljuk összerakni az elmúlt évek cserepeit. Egész méhraj kering a puha körtéket tartalmazó szatyor körül. Nem hessegeti el őket. Csak kacag. Egy könnyű szellő felkapta a mézszínű, puffos ujjú, kislányos ruháját, láthatóvá téve a térdeit. Felkavart gyerekes gömbölyűségük látványa. a körte leve végig csorog a karján a könyökéig, az álláról is indul egy csepp egyenesen a dekoltázsába. A méhek ott rajzanak körülötte, rá akarna szállni. De a bolond nem hessegeti el őket. Csak kacag. Megyünk a blokkok között a méhekkel utánunk. Az emberek bamba közönnyel bámulnak ránk az erkélyekről. Kiérünk a betonrengetegből és megállunk az átjárónál. Felhívnálak hozzám, mondja, de nem néz fel, de az emberem féltékenyfajta. Nem tesz semmit, mondom bután. Ő újra csak kacag. Aztán a lemenő őszi nap fényében, csendben belép a méhrajtól követve az átjáróba. Így maradt meg bennem: lassan távolodik a lemenő nap fényében, s a méhek glóriaként szállnak felette.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2014-02-24)
Megtekintések száma: 196
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]