Vasárnap
2017-11-19
18:54:56
...
Statisztika
Szabolcs

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Éva naplója 1. fejezet
Április 1. péntek

Délután volt, vakítóan tűzött a nap, a levegő szinte izzott az áprilisi nyárban. A kutyák arra is lusták voltak, hogy felnézzenek az utcán elvonuló családra.
Elöl két, majdnem egykorú szőkés hajú gyermek haladt, egy fiúcska és egy kislány, utánuk egy háromévesforma kislány ballagott. A sort az anya zárta. Babakocsit tolt maga előtt, melyben egy harmadik kislány aludt. A kocsi mindkét oldalára nagy szatyrok voltak aggatva, s a nő még egy hatalmas hátizsákot is cipelt.
Szótlanul haladt a menet. A téren már felbúgott a busz motorja, ám a nő nem siettette a gyerekeket, inkább kényelmesen átsétáltak az utca túloldalára.
Az ABC előtt megálltak pihenni. A kicsik odanyomták orrukat az üveghez, és szótlanul bámulták a benti bőséget. A két idősebb halkan suttogott valamit, de egyikük sem követelőzött.
Nemsokára ismét megindultak. A következő sarkon vad kuvasz riasztotta meg a kisfiút. Ijedtségüket tovább fokozta, hogy a busz felől érkező idősebb asszony rosszallóan bámult rájuk.
– Már megint a csavargás! – csattant fel, mikor a gyerekkocsi mellé ért. – Most hova, kisasszony?
A kicsik riadtan bújtak az anyjukhoz.
– Kiviszem a gyerekeket a legelőre. Feri elküldött, mert nem hagyták aludni.
– Majd kapsz te a Feritől, ha felébred, és nem talál! Még hogy a legelőre! Inkább ásnál a kertben! És a mosás megvan már?
– Mindennel készen vagyok, anyuka.
– Akkor is! Minek folyton mászkálni? Biztos lenne otthon munka. Sose’ azon gondolkodol, hogy’ könnyíthetnéd meg az urad dolgát! Mindig elfelejted, hogy te csak egy jöttment vagy, Éva! Összetehetnéd a két kezed, amiért ilyen embert kaptál, mint a fiam. De nem! Neked mindig a csavargáson jár az eszed!
– Csak akkor megyek el hazulról, ha fontos.
– Mi fontos van a legelőre menésben? Meg a folytonos orvoshoz szaladgálásban?
– Veszélyeztetett terhes vagyok, anyuka!
– Nincs neked kutya bajod se’, csak dolgozni nem akarsz! Azért van ez a sok kölök is! Ezeket se’ látod el rendesen, minek még egy, mi?
– Hiszen tetszik tudni, Feri nem engedte elvetetni…
– Az én fiam a légynek se’ tudna ártani. Áldott jó gyerek. De te? Rakásra szülöd a kölköket, egy perc nyugta nincs tőletek!
– Éppen azért jöttünk el, hogy legyen.
– Persze! Eljöttetek, és szórjátok a pénzt, amit az én fiam keresett meg! – Az asszony a mellére tette a kezét, mintha nehezen kapna levegőt. – Láttam, hogy most is a boltból jöttetek ki.
– Nem mentünk be, csak a kirakatot néztük.
– Még hogy a kirakatot? Évikém! Te még a Dárius kincsét is elherdálnád egyetlen nap alatt! Neked minden kellene, amit csak meglátsz! Folyton pénzt követelsz a Feritől! Neked nem volt jó a mosógép se’, amit én adtam! Neked új kellett volna, mert a szomszéd újat vett!
– Amikor használni akartam, megrázott! Majdnem belehaltam!
– Semmiség volt.
A fiatal nő arca vörös lett. Sírásra görbült a szájjal motyogta:
– De hát meghalt bennem a gyerek is!
– Nem kár érte, maradt még elég – szakadt ki a másikból. Önelégült arcán látszott, hogy komolyan gondolta a kijelentését.
A fiatalabb ezt már nem tűrhette:
– Hogy mondhat ilyet az unokáiról? Különben sem én akartam ennyi gyereket!
Az idősebb feldúltan letette a szatyrát a földre. Csípőre tette a kezét, s mintha őt sértették volna meg, pörölt tovább.
– De felvágták a nyelvét, kisasszony! Még a végén én leszek a hibás, mert kiemeltünk a nyomorból! Te nem beszélhetsz így velem! Megállj! Megmondom a Ferinek, hogy milyen cafka vagy! Majd én megmutatom, hogy nem lehet velem így bánni!
Felnyalábolta a szatyrát, és lassú léptekkel megindult a tér felé, és még sokáig morgott haragosan.
A fiatalasszony kivárt, s amikor már nem hallatszott el hozzá az anyósa hangja, előreküldte feszengő gyerekeit a sarokig. Mielőtt ő is utánuk indult volna, előhúzott egy gyógyszeres üveget. Két szemet vett ki belőle, és bekapta.
A sarkon megint megállította a gyerekhadat, és a kút vizével lenyelte a tablettákat. A hideg vízzel lemosta az arcát is, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit. A legidősebb kislány mégis észrevett valamit, mert némán végigsimított az anyja hátán. Erre ő hálás puszit nyomott a homlokára.
Ezután feltöltötte a vizes palackot, és a hatalmas szatyrok egyikéből előkerült műanyag pohárból megitatta a gyerekeket.
Vártak még egy percet, majd amikor az asszony eltűnt a mellékutcában, a család befordult a sarkon.

Néhány ház után a határ, s a gondosan művelt szántóföldek következtek.
– Mama, a legelő nem erre van – jegyezte meg a kisfiú.
– Nem a legelőre megyünk, hanem a vasútállomásra.
– Minek megyünk oda? – kérdezte a középső kislány.
– Majd meglátod! Meglepetés!
Az út alacsony dombon hullámzott. A gyerekek miatt megálltak a dombtetőn, habár Éva nem érezte magát fáradtnak. A kicsik sem látszottak még fáradtnak, inkább izgatottnak a beígért meglepetés miatt.
A következő domb mögött újra megpihentek. Onnan már látszott a szomszéd falu frissen meszelt templomtornya és a főút, mely nyílegyenesen az állomásra vitt. Éva elővette a zsebóráját. Kereken egy óra volt hátra a vonat indulásáig. Még egy óra a szabadulásig…
A szomszéd faluban ugyanolyan álmosító csend honolt, mint az előzőben; a hőségben a kutyák sem keltek fel szívesen, hogy megugassák a jövevényeket.
A gyerekek lassan kezdtek elfáradni. Máskor ilyentájt ébredtek fel a délutáni alvásból. Csupán a legkisebb volt kipihent, hiszen ő végigaludta a sétát. Amikor nyöszörögni kezdett az éhségtől, az anyja teli cumisüveget nyomott a kezébe. Ez pár percre elhallgattatta.
A főutcán sétáltak tovább. Ahogy az előző faluban, a bolt előtt itt is megálltak. A gyerekek megint csak sóváran, de szótlanul bámulták a kirakatot.
Éva újra megnézte az óráját. Még fél óra volt az indulásig, és az állomás épülete legfeljebb már csak két percre lehetett.
Hirtelen a nagylányhoz fordult.
– Vigyázz a testvéreidre, mindjárt itt vagyok.
Felszegett fejjel belépett a boltba. Néhány pillanat múlva újabb kitömött szatyorral tért vissza. A gyerekek izgatottan állták körül.
– Majd a vonaton – hárította el őket az anyjuk, és megindította őket a sárga épület felé.

Jegyet nem kellett vennie, a papiros tegnap óta ott lapult a zsebében.
A piros motorvonat a második vágányon. Az utasok többsége elfoglalta a helyét a kényelmes üléseken, csupán egy idősebb nő várakozott a peronon.
A kalauz, amint meglátta a felpakolt Évát, mosolyogva sietett a segítségére. Nem engedte, hogy a nagy hasával emeljen. Még viccelődött is.
– Hová, hová szépasszony? Talán bizony szépségversenyre? – és egy gyors mozdulattal feltette a csomagokat a peronra.
– Ugyan már! – szabadkozott a nő.
– De, de! Ilyen szép gyerekekkel csakis oda mehetnek. Hopp, de magas ez a vonat! – mosolygott a háromévesforma kislányra.
Aztán feltette a babakocsit is.
– Fehérvárra mennek? – kérdezte kedvesen.
– Pestre.
A kalauz még megkérdezte, rokonokhoz igyekeznek-e, aztán mosolyogva ment a dolga után. Éva hamar beültette a családját a legelső fülkébe.
Lepakolt, mindegyik gyereknek kijelölte a helyét, majd elővette az új szatyrot. A kicsik ujjongtak. A csomagból előkerült pár zsömle, olcsó kolbász, háztartási keksz, és a végére zacskós kakaó. Még egy darabka csokoládé is jutott mindenkinek.
Amilyen gyorsan fogyott az étel a kis kezekből, ugyanolyan gyorsan párolgott el Éva nyugalma. Miért nem indul már a szerelvény? Régen itt volna az ideje.
A kalauz párszor elsétált mellettük, és ismét megdicsérte a gyerekeket, hogy milyen szépen esznek, nem olyanok, mint a nagyok, akik mindent összemorzsáznak.
– Mikor indulunk? – tudakolta tőle a nő, mikor már vagy húsz perce hiába nézte az óráját.
– Késik a fehérvári, emiatt nem tudtunk időben elindulni. Amíg az be nem ér, nem mehetünk. Tudja, csak egy vágány van.
– Le fogjuk késni a pestit – aggodalmaskodott Éva. Valójában egészen más miatt aggódott.
– Nem hiszem. De ha mégis, hát félóránként indulnak tovább a vonatok. Csak egy kis késés. Legalább nem kell rohanni.
Éva aggodalma azonban nőttön-nőtt. A gyerekek sokkal gyorsabban ettek, mint máskor, talán az izgalom miatt. Nemsokára minden elfogy, kérdezősködni kezdenek, és akkor...
Végül is nem kezdtek kérdezősködni. A fáradtság és a jóllakottság hamar elnyomta őket, csak a kicsi provokálta az anyját egy kis játékra.
A fehérvári személy huszonöt perces késéssel futott be. Az utasok sietve szálltak le, hiszen vidéken minden perc számít, vár a háztáji, az állatok.
Az emberek egymást leelőzve özönlöttek ki az állomásról. Éva gondterhelten fürkészte az idegen arcokat.
A kalauz egyszer csak fellépett a vonat lépcsőjére, intett a vezetőnek, s a kocsi ajtói végre becsukódtak. A vonat kezdett nagyon lassan kigurulni az állomásról.
Éva a kijáratig követett a szemével egy jól öltözött középkorú házaspárt, amikor észrevette azt a furcsán tántorgó férfit, aki eltorzult arccal és rogyadozó térdekkel éppen akkor tolta be a biciklijét az állomásra.
Részeg az induló vonatot kémlelte.
Éva reszketve ismerte fel a férfiben Ferit, és Feri kabátjába dugva a kisbalta nyelét.

Fehérvár előtt keltegetni kezdte a gyerekeket. Habár nehezen ébredtek, az átszállás simán ment.
Sötétedett, mire a vonat Pestre ért. Az állomáson nehezen kászálódott le a népes család. Előbb a gyerekek, aztán a csomagok, majd a babakocsi került le a legkisebb gyerekkel, mindezt egyedül kellett megoldania Évának.
A Keleti pályaudvar előtt tanácstalanul forgolódtak, majd lementek az aluljáróba. A troli megállóját innen már könnyen megtalálták. Kiutaztak a Városligetbe. A Felvonulási térről begyalogoltak a tóig. Csupán néhány andalgó szerelmespárral találkoztak.
Lassacskán besötétedett, azonban az utcai lámpák otthonos félhomályt teremtettek a hatalmas parkban.
Az állatkerttől nem messze, a bokrok takarásában felverték sátrukat. A hátizsákból és a táskákból meleg ruhák, takarók kerültek elő. Fél tízre mindnyájan mély álomba merültek.


Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: SF (2012-05-20)
Megtekintések száma: 220 | Hozzászólások: 1
Összes hozzászólás: 1
1  
Sokadszor olvasom, és még mindig nem unom!

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]