Éva naplója 1. fejezet
Április 1. péntek Délután volt, vakítóan tűzött a nap, a levegő szinte izzott az áprilisi nyárban. A kutyák arra is lusták voltak, hogy felnézzenek az utcán elvonuló családra. Elöl két, majdnem egykorú szőkés hajú gyermek haladt, egy fiúcska és egy kislány, utánuk egy háromévesforma kislány ballagott. A sort az anya zárta. Babakocsit tolt maga előtt, melyben egy harmadik kislány aludt. A kocsi mindkét oldalára nagy szatyrok voltak aggatva, s a nő még egy hatalmas hátizsákot is cipelt. Szótlanul haladt a menet. A téren már felbúgott a busz motorja, ám a nő nem siettette a gyerekeket, inkább kényelmesen átsétáltak az utca túloldalára. Az ABC előtt megálltak pihenni. A kicsik odanyomták orrukat az üveghez, és szótlanul bámulták a benti bőséget. A két idősebb halkan suttogott valamit, de egyikük sem követelőzött. Nemsokára ismét megindultak. A következő sarkon vad kuvasz riasztotta meg a kisfiút. Ijedtségüket tovább fokozta, hogy a busz felől érkező idősebb asszony rosszallóan bámult rájuk. – Már megint a csavargás! – csattant fel, mikor a gyerekkocsi mellé ért. – Most hova, kisasszony? A kicsik riadtan bújtak az anyjukhoz. – Kiviszem a gyerekeket a legelőre. Feri elküldött, mert nem hagyták aludni. – Majd kapsz te a Feritől, ha felébred, és nem talál! Még hogy a legelőre! Inkább ásnál a kertben! És a mosás megvan már? – Mindennel készen vagyok, anyuka. – Akkor is! Minek folyton mászkálni? Biztos lenne otthon munka. Sose’ azon gondolkodol, hogy’ könnyíthetnéd meg az urad dolgát! Mindig elfelejted, hogy te csak egy jöttment vagy, Éva! Összetehetnéd a két kezed, amiért ilyen embert kaptál, mint a fiam. De nem! Neked mindig a csavargáson jár az eszed! – Csak akkor megyek el hazulról, ha fontos. – Mi fontos van a legelőre menésben? Meg a folytonos orvoshoz szaladgálásban? – Veszélyeztetett terhes vagyok, anyuka! – Nincs neked kutya bajod se’, csak dolgozni nem akarsz! Azért van ez a sok kölök is! Ezeket se’ látod el rendesen, minek még egy, mi? – Hiszen tetszik tudni, Feri nem engedte elvetetni… – Az én fiam a légynek se’ tudna ártani. Áldott jó gyerek. De te? Rakásra szülöd a kölköket, egy perc nyugta nincs tőletek! – Éppen azért jöttünk el, hogy legyen. – Persze! Eljöttetek, és szórjátok a pénzt, amit az én fiam keresett meg! – Az asszony a mellére tette a kezét, mintha nehezen kapna levegőt. – Láttam, hogy most is a boltból jöttetek ki. – Nem mentünk be, csak a kirakatot néztük. – Még hogy a kirakatot? Évikém! Te még a Dárius kincsét is elherdálnád egyetlen nap alatt! Neked minden kellene, amit csak meglátsz! Folyton pénzt követelsz a Feritől! Neked nem volt jó a mosógép se’, amit én adtam! Neked új kellett volna, mert a szomszéd újat vett! – Amikor használni akartam, megrázott! Majdnem belehaltam! – Semmiség volt. A fiatal nő arca vörös lett. Sírásra görbült a szájjal motyogta: – De hát meghalt bennem a gyerek is! – Nem kár érte, maradt még elég – szakadt ki a másikból. Önelégült arcán látszott, hogy komolyan gondolta a kijelentését. A fiatalabb ezt már nem tűrhette: – Hogy mondhat ilyet az unokáiról? Különben sem én akartam ennyi gyereket! Az idősebb feldúltan letette a szatyrát a földre. Csípőre tette a kezét, s mintha őt sértették volna meg, pörölt tovább. – De felvágták a nyelvét, kisasszony! Még a végén én leszek a hibás, mert kiemeltünk a nyomorból! Te nem beszélhetsz így velem! Megállj! Megmondom a Ferinek, hogy milyen cafka vagy! Majd én megmutatom, hogy nem lehet velem így bánni! Felnyalábolta a szatyrát, és lassú léptekkel megindult a tér felé, és még sokáig morgott haragosan. A fiatalasszony kivárt, s amikor már nem hallatszott el hozzá az anyósa hangja, előreküldte feszengő gyerekeit a sarokig. Mielőtt ő is utánuk indult volna, előhúzott egy gyógyszeres üveget. Két szemet vett ki belőle, és bekapta. A sarkon megint megállította a gyerekhadat, és a kút vizével lenyelte a tablettákat. A hideg vízzel lemosta az arcát is, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit. A legidősebb kislány mégis észrevett valamit, mert némán végigsimított az anyja hátán. Erre ő hálás puszit nyomott a homlokára. Ezután feltöltötte a vizes palackot, és a hatalmas szatyrok egyikéből előkerült műanyag pohárból megitatta a gyerekeket. Vártak még egy percet, majd amikor az asszony eltűnt a mellékutcában, a család befordult a sarkon. Néhány ház után a határ, s a gondosan művelt szántóföldek következtek. – Mama, a legelő nem erre van – jegyezte meg a kisfiú. – Nem a legelőre megyünk, hanem a vasútállomásra. – Minek megyünk oda? – kérdezte a középső kislány. – Majd meglátod! Meglepetés! Az út alacsony dombon hullámzott. A gyerekek miatt megálltak a dombtetőn, habár Éva nem érezte magát fáradtnak. A kicsik sem látszottak még fáradtnak, inkább izgatottnak a beígért meglepetés miatt. A következő domb mögött újra megpihentek. Onnan már látszott a szomszéd falu frissen meszelt templomtornya és a főút, mely nyílegyenesen az állomásra vitt. Éva elővette a zsebóráját. Kereken egy óra volt hátra a vonat indulásáig. Még egy óra a szabadulásig… A szomszéd faluban ugyanolyan álmosító csend honolt, mint az előzőben; a hőségben a kutyák sem keltek fel szívesen, hogy megugassák a jövevényeket. A gyerekek lassan kezdtek elfáradni. Máskor ilyentájt ébredtek fel a délutáni alvásból. Csupán a legkisebb volt kipihent, hiszen ő végigaludta a sétát. Amikor nyöszörögni kezdett az éhségtől, az anyja teli cumisüveget nyomott a kezébe. Ez pár percre elhallgattatta. A főutcán sétáltak tovább. Ahogy az előző faluban, a bolt előtt itt is megálltak. A gyerekek megint csak sóváran, de szótlanul bámulták a kirakatot. Éva újra megnézte az óráját. Még fél óra volt az indulásig, és az állomás épülete legfeljebb már csak két percre lehetett. Hirtelen a nagylányhoz fordult. – Vigyázz a testvéreidre, mindjárt itt vagyok. Felszegett fejjel belépett a boltba. Néhány pillanat múlva újabb kitömött szatyorral tért vissza. A gyerekek izgatottan állták körül. – Majd a vonaton – hárította el őket az anyjuk, és megindította őket a sárga épület felé. Jegyet nem kellett vennie, a papiros tegnap óta ott lapult a zsebében. A piros motorvonat a második vágányon. Az utasok többsége elfoglalta a helyét a kényelmes üléseken, csupán egy idősebb nő várakozott a peronon. A kalauz, amint meglátta a felpakolt Évát, mosolyogva sietett a segítségére. Nem engedte, hogy a nagy hasával emeljen. Még viccelődött is. – Hová, hová szépasszony? Talán bizony szépségversenyre? – és egy gyors mozdulattal feltette a csomagokat a peronra. – Ugyan már! – szabadkozott a nő. – De, de! Ilyen szép gyerekekkel csakis oda mehetnek. Hopp, de magas ez a vonat! – mosolygott a háromévesforma kislányra. Aztán feltette a babakocsit is. – Fehérvárra mennek? – kérdezte kedvesen. – Pestre. A kalauz még megkérdezte, rokonokhoz igyekeznek-e, aztán mosolyogva ment a dolga után. Éva hamar beültette a családját a legelső fülkébe. Lepakolt, mindegyik gyereknek kijelölte a helyét, majd elővette az új szatyrot. A kicsik ujjongtak. A csomagból előkerült pár zsömle, olcsó kolbász, háztartási keksz, és a végére zacskós kakaó. Még egy darabka csokoládé is jutott mindenkinek. Amilyen gyorsan fogyott az étel a kis kezekből, ugyanolyan gyorsan párolgott el Éva nyugalma. Miért nem indul már a szerelvény? Régen itt volna az ideje. A kalauz párszor elsétált mellettük, és ismét megdicsérte a gyerekeket, hogy milyen szépen esznek, nem olyanok, mint a nagyok, akik mindent összemorzsáznak. – Mikor indulunk? – tudakolta tőle a nő, mikor már vagy húsz perce hiába nézte az óráját. – Késik a fehérvári, emiatt nem tudtunk időben elindulni. Amíg az be nem ér, nem mehetünk. Tudja, csak egy vágány van. – Le fogjuk késni a pestit – aggodalmaskodott Éva. Valójában egészen más miatt aggódott. – Nem hiszem. De ha mégis, hát félóránként indulnak tovább a vonatok. Csak egy kis késés. Legalább nem kell rohanni. Éva aggodalma azonban nőttön-nőtt. A gyerekek sokkal gyorsabban ettek, mint máskor, talán az izgalom miatt. Nemsokára minden elfogy, kérdezősködni kezdenek, és akkor... Végül is nem kezdtek kérdezősködni. A fáradtság és a jóllakottság hamar elnyomta őket, csak a kicsi provokálta az anyját egy kis játékra. A fehérvári személy huszonöt perces késéssel futott be. Az utasok sietve szálltak le, hiszen vidéken minden perc számít, vár a háztáji, az állatok. Az emberek egymást leelőzve özönlöttek ki az állomásról. Éva gondterhelten fürkészte az idegen arcokat. A kalauz egyszer csak fellépett a vonat lépcsőjére, intett a vezetőnek, s a kocsi ajtói végre becsukódtak. A vonat kezdett nagyon lassan kigurulni az állomásról. Éva a kijáratig követett a szemével egy jól öltözött középkorú házaspárt, amikor észrevette azt a furcsán tántorgó férfit, aki eltorzult arccal és rogyadozó térdekkel éppen akkor tolta be a biciklijét az állomásra. Részeg az induló vonatot kémlelte. Éva reszketve ismerte fel a férfiben Ferit, és Feri kabátjába dugva a kisbalta nyelét. Fehérvár előtt keltegetni kezdte a gyerekeket. Habár nehezen ébredtek, az átszállás simán ment. Sötétedett, mire a vonat Pestre ért. Az állomáson nehezen kászálódott le a népes család. Előbb a gyerekek, aztán a csomagok, majd a babakocsi került le a legkisebb gyerekkel, mindezt egyedül kellett megoldania Évának. A Keleti pályaudvar előtt tanácstalanul forgolódtak, majd lementek az aluljáróba. A troli megállóját innen már könnyen megtalálták. Kiutaztak a Városligetbe. A Felvonulási térről begyalogoltak a tóig. Csupán néhány andalgó szerelmespárral találkoztak. Lassacskán besötétedett, azonban az utcai lámpák otthonos félhomályt teremtettek a hatalmas parkban. Az állatkerttől nem messze, a bokrok takarásában felverték sátrukat. A hátizsákból és a táskákból meleg ruhák, takarók kerültek elő. Fél tízre mindnyájan mély álomba merültek. | |
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: SF (2012-05-20) | |
Megtekintések száma: 618 | Hozzászólások: 1 |
Összes hozzászólás: 1 | ||
| ||