Április 2. szombat

Hajnalban egy rendőr nézett be a ponyva alá. Mogorva tekintete megenyhült, mikor látta, kikkel van dolga. Szelíden megrázva felkeltette Évát.
– Itt nem alhatnak, nagyon sajnálom.
– Egész nap utaztunk tegnap. Kérem, nézze el nekem! – könyörgött a nő a gyermekei álmáért.
– Elhiszem, de itt akkor se’ maradhatnak. Szabálytalan, azon kívül veszélyes is. Tele van a park huligánokkal. Na jó – nézett az órájára –, most van fél öt, hatra menjenek el. Ezen a címen kérjen segítséget, ha már nincs hova mennie.
Egy papírfecnit nyújtott át, rajta egy piros szívvel.
– Mi ez?
– Egy parókia. Ne nézzen így rám! Ennyi gyerekkel nem maradhat az utcán.
A rendőr elment, ám Éva tudta, hogy nemsokára visszatér.
Hat előtt az állatkert zajai ébresztették a kicsiket. Az ég beborult, mire összeszedelőztek.
A nő is tudta, hogy a Ligetben nem maradhatnak, azonban nem volt hova menniük.
Nem, a parókia szóba sem jöhet. Már a szótól is végigfutott a hátán a hideg.
Gábor atya… Nem, a parókia ki van zárva!
Hamar összecsomagolta a kevéske holmit, és elosztotta a táskák és a hátizsák között, hogy könnyű legyen vinni. Már csak a lelke volt nehéz.
Amíg a kicsik a játszótéren hintáztak, anyjuk egy padon ülve megszámolta a pénzét. Alig pár bankó lapult az ócska pénztárcában. Albérletre bizony nem lesz elég.
– Kevés az, asszonyom! – szólt a hajnali rendőr. A társa zavartan állt egyik lábáról a másikra.
– Tudom – lehelte a nő. Észre sem vette, mikor álltak meg a háta mögött.
– Mire számított, amikor Pestre jött? Itt sincs kolbászból a kerítés!
Éva hallgatott. A rendőr egy percig némán állt, aztán halkan megkérdezte:
– Szökött?
A nő bólintott.
– Ezért érdemes volt?
– Muszáj volt.
Megint a néma csend.
– Szedje össze a gyerekeket! – szólt a rendőr. – Velünk jönnek az őrsre.
Éva torka összeszorult. Ezek el fogják venni a gyerekeit! Mégsem ellenkezett, mert megszokta már, hogy mások döntsenek helyette.
A kicsiknek nem mondta meg, miért kell beszállniuk a rendőrkocsiba. Semmi jóban nem reménykedett, legfeljebb arra gondolhatott, hogy mielőtt elviszik a gyerekeket, még megpuszilhatja őket.
Az épületek összemosódtak a szeme előtt, ahogy suhant velük a kék-fehér Lada. A gyerekek nyűgösködése sem tudta elvonni gondolatait a rá váró megpróbáltatásoktól. Alig telt el egy pillanat, máris ott álltak a rendőrség zárt parkolójában.
A két járőr kiszállt, és a családot is kiszállították a kocsiból.
– Itt várjanak – mutatott egy üres padra az egyik, aztán a társa után bement az épületbe.
Egy perccel később szirénázó rendőrautó érkezett. A gyerekek riadtan bújtak anyjukhoz.
Az egyik egyenruhás, immár civilben, hamarosan visszajött.
– Jöjjenek – intett Évának, és egy közelben parkoló Skoda irányába terelte a családot.
A látszatra hatalmas család éppen csak kitöltötte a háromszemélyes hátsó ülést.
A csomagok még elfértek a csomagtartóban, de a gyerekkocsit már sehogy sem lehetett belegyömöszölni. Közben eleredt eső.
Valahonnan előkerült egy harmadik rendőr is, ám ő sem tudta betenni a kocsit. Percek alatt egész kis csoport gyűlt köréjük, végül a babakocsi egy másik autó hátsó ülésére került, amely a következő másfél órában szorosan mögöttük haladt.
Kelet felé indultak el, és nagyon soká értek a város határához.
Éva riadalma múlni kezdett, habár a gyerekek még csendesen bújtak hozzá. Az országúton aztán megnyugodtak, és halkan beszélgetni kezdtek.
A kocsi Örkény után lekanyarodott a főútról, és mellékágon, egy aszfaltot régen látott keskeny utacskán haladt tovább, már jóval lassabban. Éva rohanó gondolatai is lelassultak. Már látta az út menti erdőket, a kis házikókat, a mellettük el-elhaladó embereket.
Hirtelen vége szakadt az erdőnek. Kétoldalt takaros parasztházak sorakoztak, s az út a tizedik épület után szűk térbe torkollott.
A tér túloldalán sárga, málló falú templom ágaskodott, mellette élelmiszerbolt volt, a másik oldalon a Községháza. A bolt mellett sáros utca, ide kanyarodott be az autó, és a saroktól két házra meg is állt.
Éva felbátorodott. Kiszállt, közben a gyerekeket mindvégig maga mellett tartotta.
A sofőr becsöngetett a házba. A kapu előtti két akácfán még egyetlen levél sem volt; a ház elé annyi örökzöldet ültettek, hogy magát a házat nem is lehetett látni.
A csengetésre ősz hajú, molett nő jött ki, jóval túl a nyugdíjkorhatáron. Egyszerű szürke ruhát viselt. Az arca mosolytalan volt, de kedves. Gyors üdvözlés után kaput nyitott, és beengedte a férfit. A másik kocsiból közben előkerült a babakocsi.
– A Jani már egyengeti az utat, aztán… erre a helyre vigyázzon! – morogta a férfi.
– Nem vagyok hálátlan fajta – mondta Éva, miközben azon gondolkodott, hogyan utasíthatná vissza a segítséget.
– Én se’ úgy gondoltam… Csak tudja… ez itten egy paplak. Majdnem olyan, mint egy zárda – elhallgatott, aztán újra kezdte. – Az atya rendes ember, de szegény nagyon öreg, és látta, hogy a nővér se’ fiatal.
– Mit fecsegsz itt össze-vissza, te habókos? – nevetett Jani. – Ne hallgasson rá, kedves… Mi is a neve?
– Szerencsés Éva.
– A személyit lesz szíves! – Éva nem is értette, miért csak most.
Kirakott mindent a zsebéből. Előkerült a személyi igazolvány, néhány bizonyítvány, anyakönyvi kivonatok, és egy terheskönyv.
Jani minden oldalt gondosan átolvasott a kis könyvecskében.
– Tényleg Szerencsés a neve, azt hittem, viccel. Na, menjünk be.
Jani mutatta az utat, míg a társa hátulról kísérte őket.

A paplakban kellemes meleg fogadta az érkezőket. A küszöbön barátságos öreg pap állt, a gyerekek kérés nélkül is hangos dicsértesséket köszöntek neki.
A nappali nagy, kopott kanapéjára ültek le.
A pap előbb végigmérte a nő nyúzott arcát és a megszeppent gyerekeket, aztán elmosolyodott.
– A törzsőrmester úr már elmondta, hogyan kerültek ide, Imreházára. Ha megfelel, be tudom fogadni magukat néhány hétre. Sajnos csak egyetlen üres szobánk van, és abban is csak egy kihúzható rekamié szolgál a fekvésre. Szekrény sincs benne, csak asztal, és két szék. A szoba az udvarból nyílik. Zsuzsanna nővér megmutatja.
Az idős asszony kitessékelte Évát a konyhába, onnan a hátsó kertbe. Az árnyas, ligetes park fái között Évának különös érzése támadt. Még nem tudta, jó-e, vagy rossz. A park földszagot árasztott, s a fenyőfák halkan susogtak a fejük fölött.
A kert sarkában melléképületként kicsi házikó állt. A nővér kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és maga elé tessékelte a jövevényt.
– Ez a szoba. Nem nagy, de tud főzni, van fűtés is. Itt a gázkonvektor, és új a gáztűzhely. Itt a fal mögött a falikút, az ajtó mögött a vécé. Ez pedig a szoba.
Éva megszédült.
Leült az ágy sarkára, úgy nézett szét. Szemben az ablak, alatta a konvektor. Jobbra az asztal, és a két szék. Balra a tűzhely és a kijárat, fölötte fakereszten a megfeszített Krisztus. Minden tiszta, rendes, ahogy egy otthonhoz illik. Éva arcán a könnyek úgy csorogtak le, mint a pléhkrisztus oldalán a vércseppek. A nővér félreértette.
– Igazán sajnálom, ha nem tetszik. Pedig egy alkalommal a püspök úr is itt éjszakázott. Persze, biztosan jobb helyhez szokott.
– Nem szoktam én semmi jóhoz. Otthon szalmazsákon aludtunk a porló betonon – suttogta Éva alig hallhatóan.
– Szegények voltak? – kérdezte a nővér, most már együttérzőn.
– Az élettársam jól keresett, mégse láttam soha annyi pénzt, amennyi elég lett volna paprikás krumplira a hónap végéig.
– Akkor mégis tetszik a szoba?
– Ez a legszebb szoba, amit valaha láttam.
Szótlanul sétáltak vissza a paplakba. Az atya a gyerekek között ült. A legkisebbet az ölében tartotta, a nagyobbak csokit majszolva ülték körbe. A rendőr a sapkájával a kezében az ablaknál állt.
– Te is olyan messziről jöttél, Zsuzsika? – gügyögte boldogan az öreg pap, majd a nővérhez fordult. – Nos, tetszett a szoba?
– Igen.
– Akkor kicsi Zsuzsika, a mi lányunk leszel egy ideig. Jó lesz? Itt maradsz Gábor atyánál, úgy bizony!
Éva újra megszédült. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy szék támláját.
– Jól van? – kérdezte aggódva az öreg pap. – Mi a baj?
– Semmi… csak megszédültem.
A pap együttérzőn bólintott.
– Remélem, egyszer megtisztel a bizalmával. Azért maradnak, ugye?
– Igen, és köszönöm – mondta a nő sokára.
Amikor Éva kicsit később kinézett a kerti lak ablakán, sűrűn hullott a hó.

Délután volt, és csend. A gyerekek, talán életükben először paplanos ágyban aludtak.
Éva is melléjük feküdt. Végre volt ideje átérezni a délelőtt történteket.
Minden olyan gyorsan történt. A rendőrök behordták a szegényes holmiját, aztán elmentek. A nővér kartondobozokat hozott az ábécé udvaráról, most ezekben voltak a ruháik, mint egy szekrényben.
A tűzhely mellett állt az otthonról hozott kék műanyagvödör, rajta fehér felmosóruha száradt. Az asztalon nejlonzacskóban friss kenyér, mellette margarin. Vacsorára még maradt az ebédre főzött krumplifőzelékből. Az asztal alatti kartondobozban műanyagtányérok, és műanyagbögrék, hat kanál, két főzőedény, étolaj, krumpli, hagyma.
Az edények nem a közösből valók voltak. Ezeket titokban vette. Eleinte otthon, a szalmazsákban, később pedig ismerősöknél rejtegette hónapokig, Feri nem is tudott semmiről.
A nő lassan felkelt. Csendben mozgott, hogy fel ne ébressze a kicsiket. Átült az asztal mellé. Innen jól látszott a falikút alatt a sárga műanyag mosdótál. Ezt ma vette a piacon, az élelmiszerekkel együtt. Az otthonról hozott, és a ma vásárolt holmik, ennyi volt minden vagyona.
Aggódva számolta meg újra a pénzét. Már csak ezerhétszázötven, és még tizenhárom nap van a fizetésig. Majd csak lesz valahogy. Talán a pap vár a lakbérrel fizetésig, de ha mégsem, újból a nyakába veszi az országot.
Szombat volt, csend és végre nyugalom. Éva átöltözött. Az utcai ruhája pecsétes lett, most lett ideje kitisztítani. A télikabátja is elszakadt, és útközben az egyik gyerek is leette magát. Mély sóhajjal fogott a mosáshoz, s mire a nagyobbik lány felébredt, már a pelenkák is kint száradtak az udvaron.
Este Zsuzsanna nővér kopogott be.
– Azért jöttem, hogy meghívjam magukat holnap a templomba. Katolikusok, ugye?
– Igen. Bár az utóbbi években nem sokat jártam templomba.
– Istenhez megtérni soha nem késő. Jöjjön el, itt így szokás. Rendes emberek laknak errefelé. Meglátja, nem fog segítség nélkül maradni.
– Én igazán senkinek nem akarok a terhére lenni.
– Ha segítséget kér, el is kell fogadnia! Nem könnyű, tudom. Gondoljon a gyerekeire, az segít! Jól látom, hogy ismét babát vár? Mikorra?
– Május végére.
Zsuzsanna nővér egy ideig hallgatagon nézte a törékeny asszonyt. Már indulni készült, mikor eszébe jutott még valami. Az ajtóból szólt vissza:
– Amikor eljött otthonról, nem gondolt a gyerekeire?
– Csakis rájuk gondoltam.
Kint sötét volt, a kicsik mélyen aludtak. Éva az egyik széket az ablak elé húzta, és leült. Úgy bámult ki az áprilisi télbe, mint valami mesevilágba. A holdfényben varázslatosan szikrázott a hó.
Csend volt. Végre csend.
Hosszú idő óta először telt el nap anélkül, hogy szidalmat kapott volna. Furcsa volt minden. Az otthonról hozott fájdalom olyan távolinak tűnt, mintha nem is vele történt volna. Kisszokoly elhalványult. Egyetlen kép maradt csak élesen: Ferié, aki az állomáson kisbaltával ment volna neki, ha rátalál.
Sokáig maradt fenn, s a havat nézte. Mintha a gyertyafényes karácsony köszöntött volna be. Éjfél is elmúlt, mire ágyba bújt, azután még hosszú ideig forgolódott, mire el tudott aludni.