Hétfő
2017-09-25
14:10:11
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Éva naplója 5. fejezet

Április 5. kedd

Éva arra ébredt, hogy a gyerekek a hűtő előtt vitatkoznak. Haragosan visszaparancsolta őket, nagy nehezen felkelt és kikészítette a ruhákat. Az előző napról marad készételek közül betolta a rántott májat a sütőbe, egyúttal feltette a mosogatóvizet is melegedni, aztán segített a gyerekeknek felöltözni, majd együtt beágyaztak. Később asztalhoz ültek, és ettek. Éva megint nem a megszokott üres kenyerét fogyasztotta.
Délelőtt elsétáltak az ábécébe kenyérért. Az eladónő szívesen vigyázott a gyerekekre, míg az anyjuk körbenézett. Mire a fizetésre került a sor, a kosár majdnem megtelt. A kenyér mellett helyet kapott egy nagyobb lábas fedővel, pár doboz sűrített paradicsom, egy fej káposzta, két füzet, négyféle fűszer, két doboz mosópor és egy nagy zacskó papír zsebkendő.
Mire hazaértek, a kapu előtt már ott toporgott a tegnapi gyámügyis fiatalasszony.
– A főnököm visszazavart, hogy ha eléggé rászorulsz, kaphatsz segélyt.
– Nem is tudom… – szabadkozott Éva, a nő azonban nem engedett.
– Csak nem gondolod, hogy kihagyom a mai napi jócselekedetemet! Pár perc alatt végzünk.
Mialatt a gyerekek csendben játszottak, a két nő a kérdőívet töltögette.
– Ide a kapott gyermektartás összegét kell beírni – magyarázta a másik Éva.
– Nem kapok egyik után sem.
– Az meg hogy lehet? Erika apja nem fizet? Ugye, ő nem Varga Ferenc gyermeke?
– Nem. Erika pár napos volt, amikor az apja meghalt, én ott maradtam egyedül. Feri felkarolt. Eleinte még jól éltünk, aztán Ferkó születése után minden megváltozott. Az albérletből mennünk kellett, akkor költöztünk le Kisszokolyba, ahol aztán elszabadult a pokol. Az anyja folyton piszkálta miattam, meg Erika miatt, a gyerekek meg csak jöttek sorban, pedig én már egyiket sem akartam. Aztán Évi születése után inni kezdett. Addig se’ adott sok pénzt ennivalóra, de utána még az enyémet is a kocsmába vitte. Erika után akartam kérni árvaellátást. Az apja még tanult, amikor meghalt. Nem biztattak semmivel, ezért inkább nem adtam be a kérelmet. Így csak annyim volt, amennyit a gyesből meg a családi pótlékból el tudtam dugni.
– Meg se’ próbáltál méltányosságra hivatkozni?
– Senki nem mondta, hogy lehet. A főiskolán nem tanítottak ilyesmit.
A nő dühösen megrázta a fejét.
– Na, lépjünk tovább! Ide a gyerekek adatait írd be!
A pár percből másfél óra lett. A kicsik nagyon élvezték a játékot, ők nem érezték az idő múlását, Éva pedig végre kibeszélhette a fájdalmát.
– Már a születésem is szerencsés volt – tért vissza az élete elejére. – Eger mellett egy pici faluban, egy udvari vécében szült meg az anyám, és ott hagyott. A házban egy idős házaspár lakott, ők vettek magukhoz. A rendőrüknek, meg a mentősöknek azt mondták, hogy az unokájuk látogatta meg őket, aztán egyszer csak eltűnt, és amikor keresni kezdték, helyette engem találtak az árnyékszékben.
A másik Éva arcán csodálattal vegyes borzalom futott át.
– Akkor már hónapok óta keresték az unokát, mert megszökött otthonról. Még csak tizennégy éves volt.
– Végül megtalálták?
– Igen, tizenöt évvel később. Egy árokban feküdt holtan. A rendőrség szerint merevrészeg volt, amikor elütötte egy autó. Én csak ezután tudtam meg, hogy az anyám egy máig ismeretlen nő volt, aki közvetlenül a születésem után a sorsomra hagyott. Szegény öregek azt hitték, ezek után elfordulok tőlük, de hogy is tehettem volna ilyet? A mai napig áldom őket, amiért becsülettel felneveltek.
– És a nagyszüleid?
– Nekik nem kellettem, soha nem ismertek el unokájuknak. Csak párszor láttam őket.
– És aztán?
– Az iskola jól ment, az öregek mindenáron taníttatni akartak. Érettségi után Pestre kerültem főiskolára. Mire elvégeztem a két évet, mindketten meghaltak. A nagyszüleim örökölték a házukat, és én jobbnak láttam Pesten maradni először pedagógusszállón, aztán albérletben. Még főiskolásként, a gólyabálon ismertem meg Palit. Ő építészhallgató volt. Az első pillanattól fogva szerettük egymást. Nem sokkal később összeköltöztünk, és hamarosan jött Erika. Amikor született, Pali a folyosón rohangált fel-alá, pedig aznap vizsgája is volt. Minden nap bejött hozzám, de aznap, mikor kiengedtek, nem jelentkezett. Egyedül kellett hazamennem a babával meg a csomaggal, mert nem volt pénzem taxira. Másnap megtudtam, hogy meghalt.
– Beteg volt?
– Nem. A Dunából húzták ki Paksnál. Tele volt horzsolással és karmolással, és a fején is volt egy nagy zúzódás. Azt sem tudom, hol nyugszik… A szülei még ennyit sem voltak hajlandók elmondani velem. A halálhírét is csak táviratban közölték. Akkoriban még képes voltam a gyerekre koncentrálni, és nemsokára felbukkant Feri...
– És Pali szülei?
– Számukra nem voltam több mint egy gátlástalan pénzsóvár nőszemély. Amikor megtudták, hogy Pali velem jár, többé azt se engedték meg neki, hogy hazamenjen.
– Ez nagyon tragikus. Ennyi szörnyűség, és hozzá a négy gyerek, az ötödik meg útban van… Ezt tényleg csak úgy lehet kibírni, hogy mindenbe beletörődsz!
– Pedig volt még ennél rosszabb is! Feri anyja állandóan hajtott. Bármennyit dolgoztam, az nem volt elég. Az unokáit se állhatta, mert azok az én gyerekeim. Évi és Zsuzsi között lett volna még egy kisfiam. Öthónapos terhes voltam, amikor Edit áthozta az öreg, negyvenéves mosógépét, mert újat vett, és úgy gondolta, nekem még jó lesz a régi. Ki akartam próbálni, és amikor hozzáértem a kapcsolóhoz, megrázott. Erika mentett meg azzal, hogy az első arra járót berángatta a házba, hogy nagy baj van. Én már csak egy héttel később tértem magamhoz, amikor a kórházban levettek a lélegeztető gépről. A kicsi meghalt, én majdnem elvéreztem, és tele lettem vérrögökkel. De szerencsém volt, teljesen rendbe jöttem, még gyógyszert sem kell szednem. Pár héttel később a szomszéd elejtett megjegyzéséből tudtam meg, hogy a mosógép hónapok óta rázott, azért cserélte ki az anyósom.
– De hát… ez gyilkosság! – suttogta a vendég.
– A vizsgálat szerint baleset, amit én okoztam a gondatlanságommal. Büntetésképpen hat hónapig vonták a gyesem felét.
A nő képtelen volt megszólalni. Amikor valamennyire magához tért, elköszönt és elment.

Éva felmelegítette a maradék ételeket a hűtőből, kisöpört, kitakarította a WC-t, vizet melegített a mosogatáshoz, mintha mi sem történt volna. Ebéd után ágyba küldte a gyerekeket, kimosta a ruhákat és pelenkákat, azután felmosott. Mindent ugyanúgy végzett el, mint máskor, ám sokkal gyorsabban, mert megkönnyebbült. Végre akadt valaki, aki ugyanúgy érzett a vele történtekről, mint ő. Ez erőt adott neki.
Miután elfogyott a munkája, egy ideig csendben ült az asztalnál és jövőn gondolkodott. Kicsivel később elővette a pénzes borítékokat és felbontotta a vastagabbikat. Kivett belőle nyolcszáz forintot, a délelőtti vásárlás összegét. A többit újra megszámolta, és visszatette a szekrénybe a ruhák alá.
Az egyik délelőtt vásárolt füzetbe beírta az összeget, ez alá a másik borítékon szereplő szám került. A szekrény mélyéről kivett egy reklámszatyrot. Óvatosan nyúlt bele, hogy a zörgéssel ne ébressze fel a gyerekeket. Három betétkönyvet emelt ki. Kinyitotta ezeket az utolsó bejegyzésnél, és az ott szereplő összegeket beírta a többi alá. Éppen végzett az összeadással, amikor Zsuzsanna nővér kopogtatott.
– Volt egy szabad percem, gondoltam megkérdezem, hogy vannak. Sok pénze gyűlt össze? – mutatott a betétkönyvekre.
– A dédmamám pénzével együtt harminckilencezer.
– Az nem sok, de lesz majd több is. A tisztelendő úr mondta, hogy a környék összes templomában gyűjtést rendeznek. Egy hónapig lesznek kint a gyűjtőurnák. Imádkozom, hogy sok legyen bennük. Aztán miért számolta azt a pénzt? Talán van valamilyen terve?
– Álmomban Egerpatakon jártam. Tudja, ott születtem, és ott is nőttem fel. A dédszüleimnek volt ott egy szép terméskő házuk egy óriási kert közepén. A kert végében, a dombon volt a gyümölcsös, mögötte pedig a város.
– Szép lehetett.
– Gyönyörű volt... Imádtam ott élni. Mikor ma reggel felébredtem, azt gondoltam, hátha van annyi pénzem, hogy megvegyem a nagyapámtól. Mindent összeszámolva úgy látom, ez csak álom marad.
– Ejnye, ennyire nem bízik az itteniekben? Most talán nincs annyi pénze, de a gyűjtés után biztosan lesz. Nem lehet olyan drága az a ház, hiszen az előbb mondta, hogy kiesik a városból.
– Azt sem tudom, megvan-e még, vagy már eladták azóta. A nagyszüleim nem szerették azt a helyet.
– Miért nem kérdezi meg tőlük, azzal nem veszít semmit. Írjon nekik egy levelet!
– Nem is tudom…
– Dehogynem! Tépjen ki szépen egy lapot, és írjon! Ha elakad, majd segítek.
A nővér segítségével megíródott a levél. Éva udvariasan érdeklődött a nagyszülők hogyléte felől, aztán megemlítette a házat, és hogy vevő lenne rá, ha még megvan, és eladó. A levelet gondosan összehajtogatta, azután a zsebébe tette. A nővér felajánlotta, hogy szívesen elviszi a postára, hiszen arrafelé megy nemsokára.
Éva elutasította.
– Úgy is át kell szaladnom bejelentőlapért. Gábor atya szerint be kell jelentkeznünk, anélkül nem veszik fel a gyerekeket az óvodába.
Később, uzsonna után Éva elővette a levelet. Sokáig nézegette, mielőtt összetépte.

Estefelé kimentek sétálni. A gyerekkocsit ezúttal otthon hagyták. Először a téren néztek szét, ahová egyszer csak begördült a távolsági busz, és Jani a rendőr szállt le róla.
– Látom, jobban van már – mosolygott, mikor közelebb ért a családhoz. – Ott Pesten olyan sápadt volt, hogy azt hittük, nem éri meg a másnapot.
– Köszönöm, hogy segítettek rajtunk. Maguk nélkül még mindig az utcán lennénk.
– Hát… igen – vakarta meg tanácstalanul a fejét a férfi. – Majd még beszélgetünk, de most szaladok, mert nem kapok kenyeret!
A kör alakú téren nem akadt látnivaló, ezért ráfordultak a Fő utcára. Itt hamar rátaláltak a postára, az óvodára, és egy másik ábécére.
A kopott aszfaltozású út túloldalán az iskola épülete málladozott. A gondosan ápolt kertek és a formára nyírt sövények minden lépésnél megállásra kényszerítették a két kisebbik kislányt. A nagyobbak lelkesen magyaráztak nekik, míg Éva a kertészkedőkkel ismerkedett. Már sötétedett, mikor hazaindultak.

 

A regény megvásárolható: http://publioboox.com/hu_HU/eva-naploja1

Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: SF (2012-07-07)
Megtekintések száma: 168 | Hozzászólások: 5
Összes hozzászólás: 5
5  
Thanks!

4  
Son of a gun, this is so hpelufl!

3  
..Milyen jól élek...

2  
Igen, és mennyivel többen lennének, ha egyesek nem használnák ki mások jóindulatát! Szinte naponta olvasok átverésekről. Ártatlan gyerekeket, mit sem sejtő férjeket kevernek bele, nem csoda, ha ezek után azt hisszük, hogy egyre kevesebben vannak.

1  
Nem is tudjuk,mennyi segítőkész ember él körülöttünk!

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]