Vasárnap
2017-11-19
18:59:25
...
Statisztika
Szabolcs

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Éveline Pluchon, a penpal


Éveline levelet kapott egy távoli országban élő fiataltól. A Világ Ifjúsága nevű havilap társkereső rovatán keresztül ismerték meg egymás címét. Semmi különös nem volt a fiú levelében, de a lány mégis úgy érezte, mintha valami meghatározhatatlan kedvesség áradna a sorokból. Szívesen válaszolt, és tőle szokatlan módon, személyen dolgairól is említést tett a levelében: hogy milyenek az osztálytársai, a szülei, barátai. Levél levelet követett, s lassanként megismerték egymást, anélkül, hogy találkoztak volna valóban. Mindketten legtitkosabb gondolataikat, érzéseiket is megtárgyalták. A lány arra vágyott, hogy énekesnő legyen, a fiú, hogy felfedező, rákkutató. Bár egymás anyanyelvét nem ismerték, egy harmadik nyelv kötötte össze őket. Ez valami furcsa bizalmas légkört hozott létre – ez csak kettejüké volt.
A fiú fontosnak érezte, hogy a bemutatkozás formai merevsége mellett nevének jelentőségét, értelmét is közölje levelező társával.
Zoltán vagyok - írta a fiú -, és nagyon szeretem a nevemet, mert benne van népem története, s jelképe sok szép emberi tulajdonságnak. Magam is azt szeretném, hogy ilyen legyek: megértő, érdeklődő, olyan ember, aki másoknak hasznára van. Nevem nem véletlenül cseng össze a szultán szóval. Valóban eredetileg azonos volt vele, s mint ilyen uralkodásra, vezető szerepre utal.
A lány a válaszában a saját nevéről értekezett, mondván, hogy az ő neve is nagyon régi, valószínűleg kelta eredetű. Az e nevet viselőkre is jellemző a segíteni akarás, a gondoskodás vágya.
Tenger parti városban élek – írta a továbbiakban. - A minap dolgom akadt egy távolabbi városban, s mikor visszafele jövet megéreztem a tenger illatát, erősebben kezdett dobogni a szívem, s alig vártam, hogy kimehessek a partra. Ott aztán leültem egy szikára, s úgy hallgattam a tenger lélegzését, a partnak csapódó hullámok zaját, a sirályok vijjogását. Öröm töltötte el a szívemet és dalra fakadtam. Egy régi dalt énekeltem, amit a kórusban, az iskolai kórusban tanultam. A szerelemről és a békéről szólt. Nem volt más közönségem csak sziklák, a tenger, a sirályok és a szél, s mikor abbahagytam sem csattan fel a lelkes nézősereg tapsa. Kis idő múlva egy hang szólalt meg a hátam mögött. „Köszönöm!” Egy fiatalember ült egy másik sziklán. Egy igazán különleges alak. Hosszú karjaira támaszkodva gunnyasztott, hegyes orra, s hegyes álla miatt úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkány, kócos haja a szemébe hullt. Nem tűnt valami megnyerőnek. „Köszönöm, köszönöm!” – ismételgette. „Ne köszönje – válaszoltam -, magamnak énekeltem, s tengernek…” A furcsa alak pedig folytatta: „Azért köszönöm, mert megnyugtatott, felszabadított ez a dal. Megértettem, mennyi szépség van a világon, nem csak kín és nyomorúság.” „Úgy beszél – vettem át a szót -, mint egy megkeseredetett vénség!” „Úgy is érzem magam. Kínok gyötörnek, testi-lelki kínok. Tudja, festő vagyok… Jaj, még be sem mutatkoztam! Micsoda faragatlanság! De annyira elbűvölt a dala! Cyrille vagyok.” „Éveline” – válaszoltam.
Valahonnan egy vázlattömböt elővéve megkérdezte, lerajzolhat-e? Mondtam, hogy igen, de elég giccses kép lesz sziklán ülő lány, háttérben a tenger. „A pillanat hangulata teszi emlékezetessé a rajzot, s még lehet majd belőle kép is” – próbált kedvet csinálni a rajzhoz. Nem kellett azonban nagyon erőlködnie, mert egyből beleegyeztem. Kicsit hízelgett is a hiúságomnak.
Jöttek, mentek a levelek, s Zoltán rendre megismerte Éveline rejtett életét.
A rajz jól sikerült, s a festő elmondta, milyen nehezen, kínlódva fest, milyen megrázó számára az alkotás. A kép előkészítése, a téma felvázolása úgy történt, ahogy az akadémián tanulta, kiegészítve saját tapasztalataival, de amikor az ecsetet kézbe vette, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a világ, megszűnt az idő, s csak a kép, a színek, a formák maradtak a tudatában. Szinte öntudatlanul dolgozott folyamatosan, s egyre türelmetlenebbül – órákig. Csak inni szakította félbe egy-egy pillanatra a munkát. Addig dolgozott, ameddig ájultan össze nem esett. Utána 2-3 órát mély álomba zuhant, majd törődötten, fejfájással ébredt. Napokba telt, amíg sikerült egyenesbe jönnie.
Éveline megsajnálta, naponta felkereste a műtermében és igyekezett segítségére lenni. Rendet rakott, kitakarított, ha festeni leült Cyrille, keze ügyébe tette a vizes kancsót – alkoholt festés közben soha sem ivott -, és a krízis bekövetkezésekor betakarta, feje alá párnát tett és vigyázta az álmát. Művészi ambícióit azért nem adta fel, továbbra is énekesnői jövőről ábrándozott. Cyrille biztatta, hogy tanuljon, jelentkezzen a Zeneakadémiára, biztosan felveszik. Zoltán a levelein keresztül bátorította. A sok biztatásra nekidurálta magát és sikerült is bejutnia.
Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.
Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra és akár vadidegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.
„Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a securitate (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”
Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók.
- Miért szomorú ez én mentőangyalom? – kérdezte Cyrille könnyet látva a lány szemében.
- Olvasd! – nyújtotta felé a levelet.
- Szót sem értek belőle – forgatta a lapokat a férfi.
- Persze, hát nem franciául írták!
Cyrille arcári kiült a döbbenet, miután a lány lefordította a levelet.
- Szegény emberek! – suttogta és elővette a vázlatfüzetét.
Aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, dolgozott megszállottan, hosszú órákon keresztül, addig ameddig a kimerültségtől össze nem esett. Évelin ott volt mellett, s mikor elterült a padlón, betakarta és párnát tett a feje alá. A kép kész volt, alig maradt javítani való egy-két ecsetvonás.
Micsoda kép! Benne lüktetett a festő döbbenete - a színek kavarogni, hullámzani látszottak, az alakokról, arcokról fájdalom sugárzott, s valami földöntúli rajongás. Eddigi képei között egy sem volt ilyen megrázó. Megviselte nagyon a munka, alig tudott órák múlva magához térni, s azután is csak kábán lézengett a műteremben.
- Énekelj nekem! – kérte a lányt.
Éveline kézen fogta a férfit és kisétált vele a tengerpartra, ahol először találkoztak. Cyrille leült egy sziklakőre, s a lány a hullámoknak háttal énekelte kedvenc dalát a reményről, és természet csodáiról, a békéről.
- Köszönöm, köszönöm! – szólt a férfi, mikor elhalt a dal, éppen úgy, mint az első alkalomkor.
- Szép volt?
- Lehullt rólam a bilincs. Újra élek! Gyere, sétáljunk végig a parton. Remek ötleteim vannak.
- Halljuk, halljuk!
A festő nem válaszolt azonnal, elgondolkozva ballagott tovább.
- Még nincs kialakulva az ötlet. Kell még rágódom rajta – s hazáig nem szólt többet.
Otthon jött, ment a műteremben, előszedte a régebbi képeit és sorba rakta a fal mellé, nézegette a képeket, s itt-ott javított egyik másikon néhány ecsetvonásnyit. Másnap felkerekedett és ellátogatott Pierre barátjához egy galéria tulajdonosához. Mit tárgyaltak, mit nem, nem lehetett tudni, a lánynak nem mondott semmit.
Közben a temesvári, romániai hírek a sajtó főcímére kerültek. Az emberek részvéttel követték az események alakulását és együtt örültek az ország lakosaival, hogy elkergették a parancsuralom, a diktatúra embereit.
- Majd megtudod időben! – válaszolta Cyrille, ha Éveline kérdezte, min munkálkodik. – Meglepetés lesz. Legyen türelmed!
Néhány nap múlva Pierre eljött a műterembe és kritikus szemmel végig nézte a kirakott festményeket. A legutoljára készült előtt megállt fölbegyökerezett lábbal.
- Ez kép! – summázta.
- Mit akart itt a barátod? – érdeklődött Éveline, mikor a galériatulajdonos Pierre elment.
- Na, ha annyit gyötörsz a kérdéseiddel, megmondom. Kiállítást készítünk elő nála. Veletek vagyunk! Ez lesz a címe. Beszállt még három másik festő is. A bevételből egy segélyszállítmányt szerelünk fel a romániai forradalmárok és nélkülözők részére. Na?
- Csodás vagy!

A köszönő levél Zoltán részéről nem késett. Részletesen ismertette, mi minden érkezett, de különösen annak örvendett, hogy Cyrille személyesen is eljött. Rendben levő volt ez a levél, csak az volt a gond, hogy hamarabb megérkezett, mint M. Cyrille. Illetve egyelőre nem jött meg a festő, csak egy értesítés, hogy Salzburg közelében, hazafelé jövet karamboloztak. Súlyos agyrázkódást és többszörös csonttörést szenvedett, napokig volt kómában, de túlélte. Egy megrokkant, magába zárkózott ember érkezett vissza hetek múlva. Teljesen más ember lett. Jött-ment a műteremben, de nem nyúlt az ecsethez.
Éveline aggódott érte, és mindenben igyekezett segíteni neki, orvoshoz vitte, főzött rá, sőt oda is költözött hozzá. Énekesnői ambícióit háttérbe szorította a segíteni akarás. Minden energiáját Cyrille felé fordította, és eldöntötte, hogy hivatalossá is teszik frigyüket.
- Nem szeretem a nagy hajcihőt…
- Én sem.
- Akkor?
- Esküdjünk meg egy eldugott vidéki templomban.
Fel is kerestek egy vidéki plébániát, nem messze a várostól, de a forgalomtól félreesőt.
- Miért hozzám jöttetek, gyermekeim? Közelebb is találtatok volna papot, aki összead.
- Kerülni akartuk a városi hivalkodó pompát, atyám!
- De hogy találtatok ránk?
- Őszintén, megmondom, atyám, véletlenül. Behunyt szemmel ráböktem a térképre!
- Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Megbeszélték, hogy az esti mise után, még aznap megtartják a szertartást. A szükséges irataik megvoltak, a sekrestyés hozott két embert tanúnak: a mészáros unokaöccsét, aki most tanulja a hentes szakmát, és a megyei lap helyi tudósítóját, aki újságírói karrier reményét dédelgeti magában.
- Évelin Plushon, akarod-e az itt jelenlevő Cyrille …
- Akarom!
A szertartás után meghívták a helyiség egyetlen vendéglőjébe a plébános urat, a két tanút és a sekrestyést. A tudósító fényképet készített az eseményről, és lelkes hangú beszámolót írt a lapjának, de nagy visszhangot nem keltetett, hisz nem ismerték a fiatalokat ezen a vidéken.
Cyrille ugyan nem nyúlt a palettához, ecsethez, de rajzolgatni továbbra is szeretett. Vázlatfüzete mindig kéznél volt. Most is lerajzolta a kis templomot kívül, belül, magát a szertartást is és a vacsorázó társaságot, ahogy a tudósító éppen fényképet készít az eseményről.
A rendezettebb élet jótékony hatással volt a festőre. Egyre gyakrabban nézegette a képeit, amiket régebben festett, de újabbnak azért nem fogott neki. Mikor Éveline kirakatrendező lett, Cyrille sokat segített neki. Együtt tervezték, együtt kivitelezték a megrendelt kirakatokat és meglepően jól sikerültek a szín és forma harmóniát mutató „alkotások”. hamarosan divatba jöttek és egyre több megbízatást kaptak. Semmi nem zavarta meg a harmóniájukat, ami Éveline odaadó türelmének volt köszönhető. A festő újra kézbe vette az ecsetet, ha nem is alkotott, de a kirakatok hátterét a hangulathoz illó módon kiszínezte. Néhány hónap telt el így, s mintegy derült égből a villámcsapás jött meg Zoltán felkavaró levele.
„Néma tüntetést szerveztek a városban – írja a levél - az anyanyelv használatának elfogadásáért. Este indult a menet végig a városon egy könyvvel és egy égő gyertyával. Csendben, szótlanul. Eleinte nem is volt semmi gubanc. A város lakói a járdáról nézték, s egy-egy gúnyos megjegyzéssel kísérték, de ez már megszokott dolog volt.
A központ fele haladva egyre durvultak a megjegyzések, bekiabálások. Lökdösődni is kezdtek az eddig békés nézők. A vonulók igyekeztek kitérni, nem viszonozták a provokációt. De hiába! A mellékutcákból felhergelt, bedrogozott, részeg csürhe tőrt rá a békés tüntetőkre. Botokkal felszerelkezve rontottak rájuk az kiabálva, hogy „unde e Kossuth?” (hol van Kossuth?). Bár százötven évet tévedtek, de az ütlegeléseik jelen idejűek voltak. A kirendelt rendőrök meg csak nézték a kirobbant tömegverekedést. A megtámadottak a támadóktól elszedett husángokkal viszonozták a támadást, de a támadók erőfölényben voltak. A tüntetők próbáltak menekülni, de a mellékutcákból újabb támadók özönlöttek ki.
Egyszerre felhangzott a kiáltás: „Ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok!” És valóban a cigány negyedből megjelent egy fiatal férfiakból álló csoport, és rövidesen megtörte a támadók lendületét, akik most már menekülésre fogták a dolgot.
Na, ekkor beavatkoztak a rendőrök! Letartóztattak három magyart és öt cigányt…
A földön, a járdán több sebesült is nyögött, jajgatott. Őket gyorsan összeszedte a mentő. Volt közöttük egy zöld kabátos román férfi is, akit a kabátja miatt magyarnak néztek és nagyon megvertek”.
- Elszabadult a pokol, az elfojtott indulatok – jegyezte meg Cyrille, miután elolvasta neki a lány a levelet.
- Vagy a hatalomra áhítozók manipulálják az embereket, s észre sem veszik.
Egy darab ideig csak nézték a papírra írt sorokat, majd felállt a férfi és zaklatottan jönni-menni kezdett a műteremben. Felkapta a vázlatfüzetét és leült a sarokban, s gyors mozdulatokkal elkezdett rajzolni. Éveline nem zavarta, csak nézte, figyelmesen nézte, mit alakítanak ki a rajzlapon a ceruza vonalak. Dudorászva figyelte Cyrille mozdulatait.
- Mi ez a dal? Valami új szerzemény?
- Nem tudom, csak úgy jön…
- Folytasd! Szeretem, amikor dúdolsz, énekelsz. Mint eddig is már mondtam, felszabadít bennem valamit és jobban megy a rajzolás. Emlékszel, az éneked ihletett egy képre, s e miatt ismerkedtünk össze? Sokat jelent nekem a jelenléted, a vidámságod, törődésed, dalos kedved.
A dal úgy alakult, ahogy készültek a vázlatok, rajzok. Egyik lapon békésen sétáló emberek arcukon derű, a másikon már furkós botot ragadó dühödt arcú alakok ádáz arccal merednek a többiekre. Ezt követte a dallam és szöveg. S refrénként felhangzott „Testvér, ne bánts!”
Meglepően hamar elkészült a dal.
- Írd le, amíg észben tartod!
- Nem tudok kottát írni!
- Vegyük fel magnóra.
A felvétel sikerült, ahogy sikerült, de a férfinek nagyon tetszett, egészen felvillanyozódott.
- Egy igazi tehetség vagy! – lelkendezett.
- Kedves vagy. Köszönöm!
Elvarázsolódva hallgatták meg újra meg újra a felvételt és nagyon meg voltak magukkal elégedve. Másnap pedig megegyeztek, hogy megmutatják valaki olyannak, aki ért a zenéhez.
- Az iskolai zongoratanárnőmet megkérhetjük, hallgassa meg és mondjon véleményt.
Madame Iris nagy örömmel fogadta a fiatalokat és tetszett neki a dal.
- Remek! – kiáltott fel – Most énekeld el nekem úgy, hogy zongorán kísérelek, csak kérem a kottáját.
- Olyan nekünk nincs. Finoman szólva nem erősségem a kottaírás.
- Akkor, munkára fel!
Éveline énekelt, Mme Iris zongorázott, állj-t parancsolt, újra kezdték.
Tovább! Előröl! Újra! Körbe-körbe, mint egy perpetuum mobile, órákon keresztül.
- Kész! Jöhet a házi felvétel zongorával.
- Csodás lett így a dal – örvendezett Cyrille. – Ezt a felvételt bemutathatjuk a rádiónál.
- Várjatok, várjatok! Tisztázzam le a kottát.
- Így, ni! – szólt, ahogy befejezte – Most szépen ide felírjuk, hogy „Testvér, ne bánts!”. Zenéjét szerezte és szövegét írta: Éveline Plushon, rögzítette: Iris. Ezzel már elmehettek a rádiós ismerőshöz.
Nem volt hiábavaló felkeresni az ismerőst. Tetszett neki a produkció és segítséget ígért. Rövid néhány nap múlva hívták is Éveline-t stúdiófelvételre.
- Ha a felvétel sikerül, leadjuk a rádióban – mondta Cyrille ismerőse. – Készítünk kottafüzetet is, amit ezzel egy időben dobunk piacra. Kellene hozzá tőled egy grafika a címlapra.
A grafika elkészült. Egy husángot szorongató kezet ábrázolt háttérben egy eltorzult arc körvonalaival. A bal sarokban a szignó: cyrille.
Meglepődve vették tudomásul, hogy sikert hozott a rádióban való szereplés, még a kottafüzetet is vásárolgatták.
Elindultak a siker útján.
És Zoltán?
Váratlanul eltűnt Éveline látóköréből. Nem válaszolt a leveleire, írt pedig három-négyet is, de nem jött semmi válasz. Bántotta a dolog a lányt, mert úgy érezte sikereit, ha nem is közvetlenül, de Zoltánnak köszönhette. Az ő levelei mozdították ki a mindennapok egyhangúságából. Most pedig semmi hír róla. Ismerősöktől érdeklődtek, mit tudnak az ottani viszonyokról, de semmi használható adatot nem sikerült megtudni. Csak egyetlen kapocs maradt meg közöttük – Éveline minden este imát mondott a távolba veszett levelező társáért.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2017-01-24)
Megtekintések száma: 119 | Hozzászólások: 1
Összes hozzászólás: 1
1  
Az illusztráció kis unokám, Julcsi (6é.) alkotása

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]