Felveszem állományba!
 Sokan eljöttek Gábor bácsi temetésére. Ismert ember volt a faluban, tisztelték, és sokan szerették is. A családján kívül is. Pedig annak idején „bizalmi” állást töltött be, ami nem sok embernek adatott meg. Soha nem élt vissza a hatalmával, ahol tudott segített. Nem csupán szavakkal, mind sokan mások, hanem tettekkel. Megérdemelte, hogy őszintén gyászolják. Felötlött bennem, mit mesélt Felméri doktor, azaz Zsiga A közeli városból költöztek ide néhány évvel végzése után. Először a Vegyi Üzem üzemi rendelőjében dolgozott kicsi pénzért, mint gyakornok. Aztán, talán két év múlva, sikerrel pályázta meg ezt a falusi körzetorvosi állást. Nem nagyon dúskáltak anyagiakban, pedig a felesége – Etelka – is dolgozott. Minden ingó s ingatlan vagyonuk ráfért egy szekérre. Egy olyan falusi szekérre, mint amit a betakarításnál használnak, amire ráfér akár tizenöt véka csöves törökbúza. A szekéren ült a kocsis mellett Zsiga, s autóbusszal jöttek felesége és a három éves kicsi fia. Szóval, jöttek a szekérrel, s rajta amijük csak volt: egy konyha asztal, két szék, egy szétszedett dupla-ágy, ugyan így egy gyerek-ágy, egy stelázsi, s a bútorok közzé beszuszakolva a ruhaneműk, konyhai edények, meg persze a könyvek. Megérkeztek rendesen, baj nélkül, és behurcolkodtak egy jótét lélek özvegyasszonyhoz, aki kiadta nekik az üresen álló nagyszobát, addigra, ameddig megkapják a kiutalt szolgálati lakást. Új munkahelyén örömmel fogadták Zsigát, de a feleségének nem sikerült állást biztosítani. Pedig főiskolát végezve al-mérnöki diplomával rendelkezett – vegyészeti főiskolát végzett, és abban az üzemben dolgozott, ahol a férje. Zsiga az üzemorvosi rendelőben, Etelka pedig a központi laboratóriumban. Ő kereste a több pénzt, hiszen az iparban jobban fizették a dolgozókat, mint az egészségügyben. Itt ellenben nem volt szükség vegyészre. Hiába próbálkozott az iskolában, hogy tanítana kémiát, vagy lenne laboros, nem volt „keret”, elment a kisipari szövetkezethez, de nekik sem volt szükségük vegyészre, még raktárosnak is ajánlkozott, meg üzleti elárusítónak, önkormányzati tisztviselőnek, de sehol senki sem alkalmazta. Idegfeszültségben teltek a napjaik, még jó, hogy a kicsi fiúkat befogadták az óvodába, s napközben nem kellett vigyázni még rá is. Egyik nap Zsiga este, dolga végeztével, benézett a talponállóba egy pohár búfelejtőre. Ez pedig nem más, mint egy pikoló sör egy deci rummal „hígítva”. Más néven ez a vadászfröccs. Ahogy megállt az italával az asztalánál, mellé lépett egy testes, pocakos férfi, kezében egy nagy korsó sörrel. - Megengedi, doktor? - kérdezte és letette poharát az asztalra. - Tessék! De honnan tudja, ki vagyok? - Én mindenkiről mindent tudok! Káderes vagyok az Állami Gazdaságban, s mint ilyen, nincs előttem titok a faluban. Ha. a valaki mondjuk, az alszeg felől belép a faluba, mire a felszegnél kilép, én már tudok róla mindent, hogy ki fia-borja, miért jött ide, kivel állt szóba. Biza! - Elhiszem – válaszolta Zsiga bizonytalanul. - Egészségére! - ütötte oda a pohár alját az asztallaphoz -. Gyurka Tamás vagyok. - Felméri Zsigmond! - emelte üdvözlésre a poharát. Némán kortyolgatták az italukat. Zsiga lassabban, beosztással fogyasztott, a másik szinte egy húzásra kiürítette a maga poharát. - Hű, ez jól esett! - tette le a kiürült korsót – Egy hete már, hogy nem sikerült a feleségének állást találni, ugye? Na, én mondanék erre valamit, de ildomos! Hanem holnap reggel jöjjenek el hozzám az irodámba, s valamit kisütünk hárman. Ezzel fogta az üres poharát, s a söntéshez ballagott a maga szokott kacsázó járásával, hogy a csapos újra töltse. Zsigával többet nem törődve egy másik asztalhoz lépett. Reggel hétkor már ott voltak mindketten az iroda előtt. A kapus tudhatott róluk, mert egyetlen szó nélkül beengedte őket a bejáraton, s még az iroda ajtaját is megkoppintotta. Beléptek, Gyurka Tamás ülőhellyel kínálta őket, s nem sokat teketóriázva az üdvözlések után a lényegre tért. - Az igazsághoz tartozik, hogy nekünk sincs szükségünk pillanatnyilag vegyészmérnökre... - Technikus! - Mindegy – legyintett -. A lényeg, hogy nem kell. - Akkor? - kezdte Etelka. - Akkor felveszem állományba az állattenyésztő részleghez, mint „technikus”! Fizetést nem kap, mert nem dolgozik, de nem szakad meg a folytonossága. Értve? - Igen! - Kérem a személyi igazolványát és valami hivatalos papírt arról, hogy pontosan hol dolgozik. Az iratokat átvéve leült az írógép elé és meglepő gyorsasággal legépelte az átvételi kérelmet egy hetes visszamenőleges dátummal. - Tessék, borítékba teszem, de nem adjuk postára, hanem saját kezűleg viszi el az ottani káderosztályra, és átadja az ottani káderesnek. Én telefonon már addigra értesítem. A választ megvárja és az ők lezárt borítékját idehozza nekem. Addig marad állományban, ameddig egy rendes állást nem kap. Viszont látásra! - búcsúzott sürgősen, elejét véve a hálálkodásnak. Csak három hónap múlva sikerült álláshoz jutnia. Könyvtáros lett a községi könyvtárban. Ez pedig a úgy történt, hogy az eddigi könyvtáros elköltözött a faluból és így megürült a helye. Gyorsan megpályázta és meg is kapta ezt a szakmájától oly távol álló posztot. Pedig most a diploma segített, mert a rendelkezések szerint csak felsőfokú végzettséggel rendelkező töltheti be. Azt már nem firtatták, hogy milyen az a végzettség, csak felsőfokú legyen! A három hónapos állattenyésztői közjátéknak akkor lett igazán jelentősége, amikor tizenöt év múlva Etelka a fiával visszaköltözött a városba, ahol a gyerek tovább folytathatta az iskoláit. Etelka új munkahelyén jóvá írták eddigi megszakítás nélküli munkaviszonyát... Ezen a történeten méláztam, amíg a pap beszélt. Arra figyeltem fel, amikor a beszéd vége felé azt mondta: „Tamás testvérünk jó ember volt, segítőkész, megértő és jellemes. Emberségét mindig megtartotta, akkor is ha nem volt előnyére...” Ezt bizonyítja élete utolsó perce is, mert akkor érte a halál, amikor éppen kikérte állandó pénzzavarral küzdő cimborájának a pohár bort. | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-07-20) | |
| Megtekintések száma: 509 |
| Összes hozzászólás: 0 | |