Három etűd
 Kibédi kedves ismerősöm, Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve belépett a kapun. - Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni – szólott. - Most? Hiszen még alig olvadt el a hó. - Most bizony, amig nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól összeaprítani, ne legyenek gallyak. - Olyan legyen, mint a hagymaföld? –kérdeztem mosolyogva. - Olyan, olyan – válaszolta Demeter –, aztán majd jövök és megnézem, milyen lett az eredmény! - És hozok hagymapalántát is – tette még hozzá nevetve. Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak, mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek sajnos alig voltak arasznyiak és továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Demeter és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett hagymapalántát a sajátjából. - Ezeket ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell és jól fellazítani. Húsz centire egymástól és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a tudomány. Ősszel jövök! És ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi lilahagymát. Két koszorúval… * Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is. - Jaj, jöjjön, doktor úr! – fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott. - Ki a beteg? - A fiam. - Hol van? A szobaajtóra mutatott. - Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok… - Egyedül van bent? - Nem tudom! - Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van. A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam. - Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam… * Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet. - Hagyj már végre békén! – mondta fojtott hangon a férfi. A jó negyvenes, erőstestalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi a kezei maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani. - Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz! - Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem és ne cirkuszkodj! Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt. - Viktor, kérem! Várjuk konzultációra. A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón. - Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő? - A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár. - Akkor ez mi volt? - Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége! - Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának… | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2016-09-01) | |
| Megtekintések száma: 610 | Hozzászólások: 1 |
| Összes hozzászólás: 1 | |
|
| |
