Szombat
2017-09-23
04:49:33
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Hidd el Zsuzskó Klári!
Az élelmiszerüzletben mellém sodródott Zsuzskó Klári. Én már csak így nevezem a leánykori nevén. Így szoktam meg még iskolás koromban. A negyedik osztályban osztálytársak voltunk. Csak a negyedikben, mert én lemaradtam a kortársaimtól - betegségem miatt.
Halasztanom kellett egy évet. Valami gerincbántalom lépett fel, és hat hónapig feküdtem gipszágyban. Utána még egy évig szoros fűzőben - korszettnek mondták - jártam. Csúfoltak is sokat a gyerekek a merev mozgásomért.
Klári huncut, feketeszemű leányka volt. A copfba fonott haja derekánál lennebb ért. Mindig valami csintalanságon járt az esze, de sohasem volt gonosz. Egyedül ő volt csak, aki nem csúfolódott velem. Sokat kacagtunk együtt, hogy még az oldalunk is belefájdult.
Szóval jó barátságban voltunk. Mégis immár huszadik éve, hogy nem láttam.
Most is megvolt a hosszú haja, ha vékonyabb is lett a copf, a fekete szeme is megvolt, de nem a vidámság szikrázott benne. Bánat ült a szemében, és harag. Majdnem, majdnem gyűlölet.
Ráköszöntem örömteli hangon. Alig fogadta. Nem is nézett rám csak a szeme villant egyet.
- Zsuzskó Klári! – szóltam hozzá – gyere át ide a cukrászdába vásárlás után. Igyunk egy feketét, s beszélgessünk kicsit.
- Már nem vagyok Zsuzskó Klári! Férjhez mentem, Takács Béni az uram, és nem iszom kávét!
- Ezer éve nem szólítottak Zsuzskó Klárinak – tette még hozzá fátyolos hangon.
- Akkor gyere velem be abba a cukiba, és ha nem iszol kávét, kapsz egy konyakot! – erőszakoskodtam szelíden.
- Na, jó, csak kifizetem, amit vásároltam.
Átmentünk tehát a kis cukrászdába, ami ott volt mindjárt az élelmiszerüzlet mellett. A második konyak után megoldódott a Klári nyelve. Elmondta, hogy mennyire tetszett neki Béla, legény korában. Langaléta termete, horgas orra nem vált előnyére, de ha megszólalt, olyan megnyerő tudott lenni, hogy minden leány elbűvölve hallgatta. Így Klári is.
A szimpátia kölcsönös volt, hisz ki tudott az akkori vidám, élénkeszű leánykának ellenállni.
Béla nem csupán jó beszédű volt, hanem talpraesett, vállalkozó szellemű ember is. Otthonról hozta jó tulajdonságait – édesapja állatkereskedő volt. Volt pénze, nagy háza. A fiának külön épített házat a bennvaló végében.
Miután összeházasodtak, adott annyit Bélának, hogy saját vállalkozást indítson. Építkezési vállalkozást. Rövid időn belül beindult és nagyon jól ment. Béla ügyesen intézte a dolgait, ügyeit.
Klári úgy érezte, révbe jutott.
- Hol romlott el minden? – kérdeztem, hisz látszott a nagy változás az asszonyon.
- Amikor először megütött. Nem kellett volna eltűrni, tudom, hanem azonnal otthagyni.
- Miért?
- Nem főztem vacsorát, mert anyámékat látogattam. Mikor haza jött éhesen idegesen és nem volt vacsora, pofon ütött, s még én kértem bocsánatot, mert nem volt vacsora. Vérszemet kapott. Parancsolgatott, és ha valami nem tetszett, megpofozott.
- Miért nem léptél le később. Mikor már kimutatta a foga fehérjét?
- Mert… mert a pofon után olyan nagyon szeretett! – ábrándos arccal még hozzáfűzte – Reggelig simogatott, becézett…
- De most nagyon rossz! – suttogta eltorzult grimasszal – Új nőt hozott a házba, és én már csak a cselédjük vagyok. Főzök, mosok rájuk, ágyba viszem a reggelijüket.
- Mit nem mondasz? – döbbentem meg.
- Azt a nőt gyűlölöm, de Bélát nem tudom! Ha eltűnne a házból, tudom, Béla újra az enyém lenne. Csak az enyém! – szikrákat szórt a szeme, ahogy beszélt.
Nem tudtam mit mondani. Semmi megnyugtató nem jutott eszembe. Tanácsot adni ilyenkor már lehetetlen is és fölösleges is.
Elbúcsúztunk. Ő ment haza ebédet főzni, én is mentem, de nyugtalanság gyötört.
Év is eltelt mire újból összefutottunk. Pünkösdre mentem haza. Ez évtizedek óta bevett szokás nálunk.
Most ő szólított meg, s hívott abba a tavalyi cukrászdába. De mintha más ember lett volna belőle. Visszatért régi vidámsága, arca csupa mosoly, szemében derű.
- Jól nézel ki. Hogy vagy? Mi újság? – rohantam le a kérdéseimmel.
- Jól vagyok! – jött a megelégedett válasz – Visszakaptam Bélát.
- ?
- Elment a nő. Lelépett, amikor Béla a létráról leesett és combtörést szenvedett. Hetekig nyomta az ágyat. A nő meg lelépett. Nekem hagyta, hogy ápoljam. És én boldogan teszem.
- Mit mondjak? Jól tetted! – érettem egyet vele.
- Azt mondja a drágám, hogy a baleset nélkül is visszatért volna hozzám...
- Hidd el Zsuzskó Klári, így igaz! Mindenképpen visszatért volna.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-01)
Megtekintések száma: 138 | Hozzászólások: 6
Összes hozzászólás: 4
4  
A vígasztaló szavak, lehet, nem állnak a valóság talaján, de aki ezt akarja hallani, annak igen!
Köszönöm a hsz-t!

2  
Szomorú, de tényleg így történik:-(

3  
Nos, ez témyleg így történt!
Üdv!

1  
Visszatért volna... Sok ilyen esetet látok...
Jól megírt történet.

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]