Hétfő
2017-09-25
14:24:27
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Kim a ház lelke 1 fejezet
1 fejezet
A baleset és hatásai

2017 március 6.

Ekkor kezdődött minden, ezzel a vidám tavaszi nappal. Akkor mikor a természet újra éled a téli álomból. Amikor minden dalol, minden virágzik. Amikor igazán jó élni. Kegyetlen mikor akkor jön a halál. De a halál bármikor jöhet, még ezen a gyönyörű napon is. És bárkiért jöhet, még azért is, aki előtt még ott az egész élet. Azért is aki egy új életről álmodik. Bárkiért jöhet, aki él.
A város felett egy erdővel borított domb magasodott, hogy domb volt e vagy már hegy senkit sem érdekel. A domb tetején egy álomba illő kis kastély állt. Szanatóriumnak épült valamikor, de aztán szálló lett belőle. S újabban a város előkelőségeinek, vagy éppen csak annak, akinek pénze volt rá, itt tartották az esküvőjét. Amolyan felkapott hely lett. Rangja és neve volt. De miért is ne lett volna a hatalmas fákkal körülvett mesébe illő kastélynak, hisz olyan volt, mint egy tündérmese várkastélya. Megvolt itt minden a tökéletes esküvőhöz. És éppen ilyen tökéletes esküvőre készült Kimberly Sky is.
Fent volt a hegyen, hogy egyeztessen a kastély tulajdonosával. Vele voltak a barátnői is. Két kocsival érkeztek, mert Kimberlynek még Joyért kellett volna sietnie a repülőtérre. Éppen csak befejezték a megbeszélését, és látszólag minden tökéletesen rendben volt. Kim elköszönt a többiektől, aztán beszállt a kocsijába, azzal a tudattal, hogy még este egyszer mindenkivel találkozni fog a szülinapi buliján. Elindult le a szerpentinen, kicsit talán gyorsabban, mint ahogy kellett volna, de a repülő már minden bizonnyal leszálláshoz készült valahol a város felett, és ő már nem látta Joyt lassan két hete. A táj csodálatos volt, hatalmas fenyők nyúltak az ég fel, köztük itt is ott is fehér sziklák villantak meg a domb oldalában. Alatta pedig egy húsz méteres szakadék szinte vízszintes fallal. De Kimberly nem nézett le, csak a fölé magasodó dombot csodálta a tavaszi nap fényében. Talán ezért nem látta a másik autót, ahogy a dombon felfelé araszol. Az autó dudálva elhúzott a lány mellett, ez térítette magához, hogy szinte már a másik sávban jár. Az autó mögött egy kamion kapaszkodott fel, és Kimberlynek már nem volt ideje teljesen visszatérni a saját sávjába, a piros kis kocsija épp csak érintette a kamion elejét, de elég volt ahhoz, hogy forogva eltűnjön a másik oldalon tátongó mélyben. A piros autó, szőke utasával, annak álmaival vágyaival együtt megsemmisült.
A kamion keresztben állt az úton, eltorlaszolva a két sávot, mint egy öt perccel később a többiek is megérkeztek a balesett helyszínéhez. A kamionsofőr mobilját a füléhez szorítva ott állt ahol a piros autó átvágta a szalagkorlátot, és a mélységet kémlelte. Arca holt sápadt, keze remegett, és újra és újra csak azt ismételgette. „Mentőt, egy autó lezuhant! Kérem, könyörgöm! Siessenek!” A lányok biztosak voltak abban, hogy egy balesett helyszínére érkeztek, de nem is gondoltak rá, hogy odalent éppen Kimberly haldoklik. Mary, mint pszichiáter rögtön a rémült sofőrhöz lépett és igyekezett megnyugtatni azt.
- Odalent valaki nagyon megsérült. – rebegte a nagydarab sofőr.
- Kérem, Ön jól van?
- Igen jól vagyok. De az a nő a kocsival…
A többiek inkább az összezúzódott kocsit kémlelték a szakadék mélyén, a fák között. Lucy volt az első, aki az összeroncsolódott kocsit nővére piros porschéjának vélte. Inkább rémület volt az, mint felismerés. Egy sikoly, mely mindent megváltoztatott. Melyre mindenki felfigyelt, aztán egy elcsukló hang.
- Kimberly… - s ettől kezdve mind hármójuk számára megállt az idő. Csigalassússággal vánszorgott fel a száguldó mentőautó. S minden olyan nagyon lassú lett, ahogy a mentősök a szakadék széléhez léptek, ahogy helikoptert hívtak. Hangjuk, kérdéseik el sem jutottak a három rémült nőhöz. Csak nézték a piros autó szétszóródót, darabjait, szinte megigézve, s mégis hitetlenül. A remény hal meg utoljára, s ők reménykedtek, hogy tévedtek, és az ott lent nem a Porsche, és nem Kimberly. A mentőhelikopter perceken belül a völgyben volt, köteleken emelték ki a testet húzták fel a levegőbe, és tűntek el a város felett. Csupán percek voltak, de a jelenlévők számára ezek végtelen óráknak tűntek.
Joy mindeközben éppen földet ért a géppel. A konferencia hosszú volt, és unalmas, hiába tették világ egyik legszebb szigetére, ő akkor is unta az egészet. Már bánta, hogy nem vitte el magával Kimberlyt is mint egy elő nászút. De a poggyászában már ott lapult a szobafoglalás, s ez a két hét remek volt arra, hogy Hawaii legszebb helyeit felfedezze, hogy aztán majd lenyűgözze vele az ifjú feleségét. A gép végre leszállt, és lassan a terminál elé fordult. Joy kicsatolta az övét, rámosolygott a sztyuárdeszre, aki talán egy kicsit kedvesebben is foglalkozott vele az úton, mint azt elvárta volna. Unalmas szoftverfejlesztő csupán. Olyan, akiben nincs élet, és mégis bomlanak utána a nők. Joyt azonban nem érdekelték a nők. A legszebb, a legkedvesebb, a legjobb várja valahol a kijáratnál. De csalódnia kellett, Kimberly nem ért oda. Eddig mindig ott várta a kijárattól csupán pár méternyire. Mindig ugyan ott. Most azonban az a hely üres volt, nem állt a csinos szőke hölgy, kedvesen mosolyogva. Elkésett… - gondolta Joy kicsit csalódottan. – Most először. – Aztán bekapcsolta a mobilját, hátha már várja egy kétségbeesett üzenet, hogy valahol a városban egy dugóban ül. A mobilon vagy hat üzenet sorakozott, mind az elmúlt percekből, de egyik sem Kimberlytől jött. Minden bizonnyal az esti szülinapi buli matt. Az utolsót nyitotta ki mely felett ez állt. Dr. Hause. Gúnynév a legjobb barátjának.
- Szia, Steve! – köszönt vidáman.
- Joy… - Steve hangja megtört volt, de Joy ezt most fel sem fogta. Tekintette újra körbejárt a csarnokban hátha megpillantja a lányt, ahogy siet a kijárat felé. – Azonnal ide kell jönnöd a kórházba.
- Jó. – nevetett fel Joy. – Csak késik a taxim. Kimberly még nem ért ide.
- Joy Kimberly itt van. Most nem mondhatok többet, siess.
- De ugye jól van? – Joy arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly. – Történt vele valami? Megsebesült? Beteg? Jól van?
- Joy gyere ide… - S Dr. Hause kinyomta a telefont. Joy még pár pillanatig döbbenten meredt az elnémult mobilra. Majd szinte robotként felkapta a kézipoggyászát, és már indult is a kijárat felé. Az illemmel mit sem törődve, szinte elsodorta az éppen taxit leintő koros kövér hölgyet, bevágódott a taxiba, bemondta a kórház nevét, és mély hallgatásba burkolódzott. A taxi pedig meglódult a város felé. Agyában egymást követték a gondolatok. Talán megbetegedett, amíg távol volt. De hát tegnap beszéltek egymással skype-on és Kimberly még jól volt. Vagy egy balesett? Talán megsérült és most nem tud elé menni. Ezért kérte Stevet, hogy hívja a kórházhoz. Vagy talán nem is Kimberly van kórházban, hanem valaki más, és ő csupán látogató. Igen ez lehet a gond. Gyorsan hívta Kimberlyt. A készülék hosszan búgott, végül foglaltat jelzett. Nincs kikapcsolva csak nem veszi fel. Újra próbálkozott, talán valahol a táskája alján van és megint nem tudta időben előhalászni a sok női kacat közül. Újra hívta, ismét búgás, majd a foglalt jel. Harmadszor már nem próbálkozott, már nem volt rá idő, a taxi megállt a kórház előtt. A sofőr mondott valami összeget, ő meg kimarkolt egy bankót a tárcájából, és átnyújtotta. Hogy az 100-as vagy 50-es volt nem tudja, nem nézett a taxis elégedett arcára sem, csak kiszállt és elviharzott. Azonban a kórház bejáratánál valami mintha a szívé markolt volna. Egy pillanatra megállt, végignézett az épületen, majd mély levegőt vett és sietett tovább. A lift lassan érkezett, lassan haladt emeletről emeletre, de végül ott kattanva megállt azon az osztályon, melyen Steve volt a főorvos. Az ajtó sziszegve kinyílott, és Joy rémületére ott talált mindenkit. Lucy zokogott a váróban, Mary az ablaknál állt és a várost szemlélte, de háta mögött összetett kezein az ujjak ideges soha meg nem álló mozgást végeztek. Chaty pedig kisírt szemekkel nézett a semmibe. Köztük pedig ott állt Steve fehér köpenyben, arcán letörtség és fájdalom. Joy nyelt egy nagyot, valami szörnyűség várja odabent. Talán ha nem menne be, akkor elkerülhetné. Meg kellene fordulni és elfutni, még mielőtt a gyászos társaság észreveszi. Joy mély levegőt vett, és elindult a többiek felé. Steve vette észre elsőnek. Arca idegesen megrándult, még sosem látta ilyennek barátját. Mintha nem Steve lenne az utcából, hanem Dr. Steve, akit még sosem látott. Joy megállt a váró közepén, és várakozóan barátjára nézett. A többiek nem mozdultak, csak mély fájdalommal vették tudomásul, hogy megérkezett.
- Hol van Kimberly? – kérdezte halkan, de hangjában már ott bujkált az ingerület.
- Ülj le Joy. – Steve a legmegnyugtatóbb hangját vette elő, de arca és szeme egész másról árulkodott. – Kimberly a műtőben van.
- Mit keres ott? – kérdezte halkan lerázva Steve kezét a válláról, ahogy az a székhez akarta kísérni.
- Baleset érte. – Steve mély levegőt vett. Még idegennel sem szerette közölni az ilyen híreket, nem hogy azzal a kiskölyökkel az utcából, akivel együtt nőt fel, s akinek a tanúja akart lenni. Segélykérően az egyetlen emberre nézett, akinek ehhez tehetsége volt Maryre. Az lassan mintha tudná, mit akar a férje.
- Joy. – Mary hangja megremegett. – Tényleg jobb, ha leülünk, és akkor elmondunk mindent.
- Annyit mondjatok, jól van? – sóhajtott fel megtörten, ahogy a közeli székhez sétált. Mindketten hallgattak és egy pillanatig még ott álltak a váró közepén. Végül lassan elindultak felé. – Jól van? – ismételte meg a kérdést Joy.
- Nincs jól. – mondta Steve megtörten. – Egyáltalán nincs jól.
- Mi az, hogy nincs jól? – kérdezte dühösen. – Mi történt?
- Autóbaleset a hegyen. – mondta Mary halkan. Éppen indult érted, mikor… Ütközött egy kamionnal, és egy szakadékba zuhant, tudod ott a…
- Nem érdekel hol. – mordult föl Joy és érezte a könnye lassan marni kezdik a szemeit. – Mi van vele?
- Joy őszinte leszek veled. Csoda hogy túlélte. – mondta Steve megtörten. – A műtőben van, megpróbálják stabilizálni az állapotát.
- Stabilizálni? – kérdezett vissza Joy értetlenül. – Hogy – hogy stabilizálni?
- Próbálják életben tartani… - Joy e szavakra a tenyerébe temette az arcát. Sokáig nem szólt csak zokogott, s vele együtt zokogott Lucy is. – Meddig kell várnunk? – kérdezte végül, ahogy a könnyek szóhoz engedték jutni.
- Megnézem - állt fel Steve.
- Köszönöm. – mondta fel sem nézve. Steve szomorúan elindult a folyósón a műtők felé. A teremre csend telepedett. – Volt vele valaki?
- Nem egyedül indult a városba. Sietett, mert késésben volt a reptérről.
- Elém sietett.
- Igen. – vakarta meg a homlokát Mary. – Talán 5 perce történhetett, hogy odaértünk. Nem láttuk, mélyen az út alatt volt. Nem lehetett látni a fáktól, csak a kocsi darabjait.
- Túlélheti? – nézett fel Joy szomorúan.
- Joy. – Mary nagy levegőt vett. – Húsz métert zuhant, csoda hogy él.
- Steve mondta. – Mary bólintott. Joy felsóhajtott. Hosszú idő telt el, mire Steve visszatért, kezében 5 pohár kávéval. Minden szem felé fordult, de ő egyenesen Joyhoz ment.
- Életben van. De… - folytatnia kellett volna, mert őszinte akart lenni, de nem lehet csak úgy valakinek azt mondani, hogy reménytelen. – A legjobb sebészek dolgoznak rajta. Azt mondják órák… Hoztam kávét. – nyújtotta át a poharat megtört barátjának.
- Köszönöm. – Joy automatikusan elvette a kávét, aztán kérdően Stevere nézett. – Most, mint orvos. Mik az esélyek? – Steve feleségére nézett, aki megadóan bólintott.
- Nem sok. – mondta megtörten. – Az egész teste összetört. A gerince, a lábai a karja. A tüdeje roncsolódott. És belső sérülései is vannak. A szíve még dolgozik, agy sérülése nincs. De…
- Szóval? – kérdezte Joy – Túl élheti?
- Nem jók a kilátások. Ha a műtét sikerül is. Nincs esély a…
- Köszönöm. – mondta Joy. – Nem adjuk fel!
- Hát persze hogy nem… - szorította meg barátja kezét.
Odakint az alkony lassan leereszkedett a városra. Kigyúltak a fények, és az emberek hazatértek munkájukból otthonaikba. A váróban pedig csak vánszorogtak az órák, s gyűltek a szemétbe hajított kávés poharak. Se jó, se rossz hír nem érkezett a műtőből. Az alkony szürkeségét, az éj sötétje váltotta fel. A falon lévő óra idegesítő ketyegését egyetlen hang sem zavarta. Némaság ült a termen, immár 9 órája.
- Dr. Openshaw! Dr. Openshaw kérjük a műtőhöz! – Steve felkapta a fejét, és a hangosbeszélő felé fordult. Majd lassan végignézett a termen. Lucy álomba sírta magát. Lábaira hajtott fejét, néha – néha Chaty simította végig. Felesége ismét a várost nézte, mintha lenne odalent valami érdekes. Most lassan megfordult és Stevere nézett, kérdően már-már követelően, hogy induljon és tudjon meg mindent. Steve tekintette lassan Joyra szállt, aki arcát még mindig a tenyerébe temetve ült az asztalnál, ahova órákkal az előtt leültették. Most lassan felemelte a fejét, mintha órák alatt éveket öregedett volna.
- Menny öregem! – mondta csendesen. – És siess vissza. – az eddig vánszorgó idő, most szinte megállt, mintha az óra is elcsendesedett volna. Aztán léptek kopogása hallatszott, majd Steve tűnt fel az ajtóban. Arca fáradt volt, s csupán a szeme sarka árulkodott némi megkönnyebbülésről. Joy kutató szeme legalább is ezt vélte látni. – Nos?
- Túl van a műtéten. – mondta halkan, mire a teremben mindenki felsóhajtott. – Életben van. – A lányok egymás nyakába ugrottak örömükben. De Joy látta, hogy van ott még valami, amit Steve nem szívesen mond el.
- És? – kérdezte halkan.
- Majd. – mondta halkan, és a férfi fájdalmasan rábólintott. – Ti menjetek haza lányok. Joy te gyere velem. – Joy nem kérdezte hova, miért, csak gépiesen felállt és elindult barátja után a halványan megvilágított folyosókon keresztül. Míg Steve meg nem állt egy apró ajtó előtt. – Nem tudom mit mondjak. Erre nem lehet felkészülni.
- Kim? – kérdezte halkan az ifjú és az ajtó felé bökött. Steve bólintott.
- Joy mielőtt bemész, csak annyit, hogy…
- Igen? – sürgette barátját, hogy minél előbb átlépje az ajtót, mely elválasztja szerelmétől.
- Ne ijedj meg. Örülj minden pillanatnak, amit még vele tölthetsz. – s lassan kitárta Joy előtt az ajtót.
Odabent annyi volt a gép, hogy szinte elveszett köztük az ágyon fekvő apró alak. Joynak pillanatok kellettek, hogy meglássa a lányt, és percek hogy felfogja Kimberly fekszik azon az ágyon. Most fogta fel igazán mi is történt a kedvesével. Szinte látta maga előtt, ahogy beérkezett a kórházba véresen összetörve, szinte élettelenül. Joy az ajkába harapott, hogy ne sírja el magát. Mindenütt drótok, a drótok végén gépek, melyek a lány életjeleit figyelték, s talán valamivel többet is. Látott már tévében elégszer gépekre kötött embereket, de itt túl sok volt a gép. Mintha nem csupán ellenőriznék a lány hogylétét. Steve is lassan belépett barátja után. Joy közben az ágyhoz lépett, a lány gerincéhez is csatlakoztatva volt valami cső, melyen keresztül valami sárgás lötty csordogált. Hófehér arcba nézett, nyoma sem volt Kimberly napbarnított bőrének, ajkai színtelenek, közöttük egy szonda mely a teste mélyére vezetett, a szonda végén egy gép, mely levegőt pumpált a lány tüdejébe. Szemei lezárva, mozdulatlanok. Joy reggelente sokszor figyelte a Kimberly arcát, míg aludt, szempillái olyankor meg meg rezdültek, most azonban mozdulatlanok voltak. Nem alszik. Reggel addig szokta figyelni, míg végül a lány fel nem pillantott rá, Joy most is ezt várta, de hiába. Kimberly nem nyitotta fel a nagy kék szemeit. Ajkai nem húzódtak mosolyra. Joy követte a csöveket, és látta, hogy a lány természetellenesen veszi a levegőt. „Minden lélegzetvételed olyan szexi.” Hányszor súgta ezt Kimberly fülébe, mikor figyelte a lélegzését, és mellkasának emelkedését és süllyedését. Most nem úgy vette a levegőt. Gépies, félelmetes volt nem szexi. Egy pillanatra el kellett fordítani a tekintetét a lányról, hogy erőt vegyen, és ne omoljon össze az ágy mellett. Olyan más volt, nem az, akit ismert, nem az, akit szeretett. Valami, vagy valaki más. De most ez volt Kimberly. Minden kedves jó tulajdonsággal, és a sok drót, és cső alatt ott volt az a test melyet imádott.
- Kim, kicsim itt vagyok. – súgta megtörten. – Itt vagyok kicsim. És többet nem hagylak el. – aztán a csendesen várakozó Stevere nézett. – Hall engem?
- Nem tudom. Talán…
- Kim. Megjöttem édes. – Joy elsírta magát. – Istenem, mi lett vele.
- Kimenjünk? – kérdezte Steve.
- Nem. Nem hagyom itt. Így… - mutatott végig az ágyon.
- Joy tudom nehéz ez, de… Kimberlynek napjai vannak. Csupán a gépek tartják életben.
- Nem. Meggyógyul. Felkel innen és az élet folytatódik tovább úgy, ahogy eddig. Ahogy elterveztük. Hamarosan esküvő, aztán a gyerekek…
- Joy, Kimberly már képtelen gépek nélkül élni. – az ifjú nem nézett barátjára, de arca elárulta mennyire fáj, amit hall. – Bele kell törődnöd, hogy el fog menni. Napok. – Steve nagy levegőt vett. – Eddig tart a jelenlegi orvostudomány.
- Nem. – mondta nagy levegőt véve. – Nem.
- Tudom, mennyire fáj ez most neked. De neki is jobb úgy.
- Jobb úgy? – kiáltott fel dühösen. – Ki mondta, hogy neki is jobb úgy? Te? Az orvosok?
- Kimberly szíve megállt a baleset után. Újraélesztették. – nagyot sóhajtott. – Ha nem a kórház igazgatójának unokahúga, akkor…
- Akkor? – kérdezte Joy sértődötten.
- Az ő személyes kérésére végezték el a műtéteket. Nem azért, mert esélyt láttak rá, hogy Kimberly meggyógyul. Hanem azért, hogy a családja, és te elbúcsúzhassatok tőle.
- Elbúcsúzni? Azért műtötték órákon át, hogy aztán hagyják meghalni?
- Nem lehet rajta segíteni. – mondta halkan Steve és lehajtotta a fejét. – Ha lehetne már megtették volna. Ha lehetne, nem állnék itt melletted tehetetlenül, hanem igyekeznék végezni a dolgom. De nem lehet.
- Olyan nincs. Mindenkin lehet segíteni. Az orvostudomány csodákra képes…
- Kimberly keringése kétszer omlott össze a műtét alatt. Rengeteg vért veszített. Szinte felsorolhatatlan a belső sérülések száma. Itt már a csoda sem segít. Nem hogy az orvostudomány.
- Él. És élni is akar.
- Tudom. De nem ezen múlik. Nem rajtam, nem rajtad, és nem is Kimberlyn. Ilyen az emberi szervezet. Van olyan, hogy képtelenség meggyógyítani, megmenteni. Annyit tehetünk, hogy pár napot adunk a családnak, hogy elbúcsúzzon.
- Nem akarok elbúcsúzni.
- Tudom. De muszáj.
- A barátom vagy. – szisszent fel Joy. – Tegyél valamit.
- Nem tudok. A világ legjobb sebészei sem tudnák megmenteni. A szerve teljesen tönkrementek. Ezek a gépek… - Joy megingatta a fejét. – Joy ezek a gépek, nem csupán megfigyelik az állapotát. Ezek tartják életben. Ha ez élet.
- Él. – hangja tele volt fájdalommal. – Lélegzik.
- Nem Joy nem lélegzik. A gép lélegezteti. Látod. – és egy cső végén lévő gépre mutatott. – Kimberly tüdeje csak azért vesz fel oxigént, mert egy gép odajutatja. De mondhatnék bármit. A veséje már nem működik, az a cső ott lent. Az pótolja. Láthatod magad is, ez nem élet. Kimberly nem él, hanem életben tartjuk. Érted?
- Nem, nem is akarom érteni. Én csak Kimberlyt akarom. – mondta gyermeteg dühvel, értetlenül.
- Szembe kell nézned a ténnyel, hogy Kimberlyt elveszíted. Nem hiszem, hogy ő így szeretne maradni.
- Nem akarom elveszíteni. Ő a másik felem. Ő a párom. Az egyetlen ember, akit még magamnál is jobban szeretek. Nem tudok nélküle élni. Ő a levegő, amit belélegzem. Ő a vidámság, a kedvesség. Ő a szerelmem. – felzokogott. – Ő lesz a feleségem, a gyerekim anyja.
- Joy. – megfogta barátja vállát. – Sajnálom. – hirtelen hosszú csönd telepedett a szobára, csupán a gépek zaja hallatszott. Nem szóltak semmit. Joy csak nézte a lányt, ahogy ott feküd mozdulatlanul, szinte már élettelenül. Gondolataiba mélyed, tehetetlenség és értetlenség kevergett benne a félelemmel, és a fájdalommal. Egyre és egyre csak az járt a fejében, hogy nem képes elveszíteni őt. Még akkor sem, ha Kimberly ilyen állapotban marad. Még akkor sem képes nélküle élni, ha a lány számára ez a jövő. Gépekhez és ágyhoz kötve. De akarja, hogy éljen, hogy vele legyen, hogy beszélhessen hozzá, még akkor is ha a lány talán nem is halja. Ragaszkodik Kimberlyhez mindennél jobban. Aztán az jutott eszébe, hogy vajon még ugyan az a lány lehet, aki eddig volt. Az a Kimberly, akit annyira szeretett. Akit mindennél jobban ismert, és aki mindenkinél jobban ismerete őt. Vajon még az a személyiség, aki volt? Egyáltalán van még Kimberlynek személyisége? Ismét végigmérte a testet. A testet mely már használhatatlan. Mely már képtelen az életre. Önzés lenne Kimet ilyen állapotban tartani. Önzés! Mi van, ha érez? Ha fél? Ha fáj neki valami? Így éljen éveket, félelemmel, fájdalommal? Nem ennél jobban szerette Kimet, de annál is jobban, hogy csak úgy elengedje. Zokogva borult az ágyra a lány feje mellé. Bár tudná, mit érez, gondol a másik. Bár tudná, mit szeretne Kim. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ismét megszólalhasson.
- Érez valamit? Fájdalmat, félelmet? – Steve meglepődött a kérdésen.
- Nem tudom. Kimberly teste teljesen összetört. Lényegében egyetlen szerve az agya, ami valami csoda folytán nem sérült. De hogy mit érez, hall, vagy gondol… Azt sem tudom, gondolkodik e.
- Akkor nézd meg. Agysebész vagy, csak van valami műszered, amivel meg tudod állapítani.
- Jaj Joy! Hidd el Kimberlynek az a legjobb, ha nem érez semmit, és nem tud semmit.
- Nem akarom, hogy meghaljon, és azt sem, hogy így éljen. Nem akarom elveszíteni, de nem akarom bántani sem. Azt akarom, amit Kim. Tudni akarom, hogy van?
- Hogy van? Haldoklik. Ha bármit tehetnék érte, megtenném. Hidd el! De itt véget ér az orvostudomány. Még azt sem tudom megállapítani, hogy Kimberly gondolkodik e.
- Biztos van valami gép! EEG vagy minek nevezitek.
- Igen van, de…
- Tudni akarom, hogy gondolkodik e?
- Joy ha gondolkodik is, nem tud neked választ adni. Nem tudja kifejezni magát. Kimberly lényegében halott.
- Azt hiszed, nem tudom! – kiállott fel dühösen. – Azt hiszed, nem látom! Nem vagyok vak! Látom, hogy a teste halott, de talán az agya… - egy pillanatra elhallgatott. – Mit is mondtál egy este az agyról?
- Mikor?
- Egy este mikor iszogattunk. Azt mondtad az agy maga a lélek, a tudat. Mit mondtál még?
- Az agy a minden. Minden, ami egy embert élete során jellemez. Emlékek, érzések, gondolatok, döntések mindent az agy határoz meg. Az agy maga az ember. – ismételte meg Steve, amit az utazás előtt mondott az ifjúnak, nem is gondolva, hogy az megjegyzi. – De mit akarsz ezzel?
- Nem érted? – Joy lassan felemelte a fejét. – Kimberly teste haldoklik, de az agya él.
- Nem tudhatod biztosan…
- Nem. Ezért mondtam, hogy hozz egy EEG-t.
- És akkor mi lesz Joy, ha kiderül, hogy Kimberly agya működik? – kérdezte keserűen. – A teste úgyis felmondja a szolgálatot.
- Tudom. Csak kérlek, nézzük meg. – szemei szinte könyörögtek, úgy ahogy csak Joy tudott nézni, és Steve megadta magát. Mi rossz származhat abból, ha kerít egy EEG-t és megnézi, vajon van e valami agytevékenység Kimberlyben. Semmi.
- Hát jó. – egyezett bele halkan. – Nem tudom, mit akarsz, de hozok egy EEG-t.
- Köszönöm. - Steve távozása után Joy még sokáig nézte a lányt némán fájdalommal. Megsimogatta az arcát, és valami reakciót várt. De Kimberly egyetlen arcizma sem rándult. – Kim, szerelmem. Csak adj egy jelet, hogy itt vagy, és én… Én a végletekig elmegyek, hogy megmentselek. Csak egy jelet. – Figyelte a lány arcát, de az meg sem rezzent. – Kérlek Kim, kicsim. Nem akarlak elveszíteni. Nem tudom elképzelni nélküled az életem. Olyan üres, és komor lenne. Te vagy minden… - Steve időközben visszatért, és megállt az ágy mellett.
- Nem tudom mire jó ez. – dünnyögte magába, ahogy óvatosan a lány fejére helyezte az érzékelőkkel telerakott úszósapkára emlékeztető műszert. Majd bekapcsolta a gépet és várt.
- Mi fog történni?
- Semmi. – mondta halkan Steve, ahogy a gép monitorját nézte, csupán az alfa hullámok szaladtak végig a gépen. – Semmi sem történik. Kimberly agya jelenleg nem működik. Tehát nem érez, nem fél.
- Nincs tudat?
- Nincs. Nem tudom, ez most megnyugtat e téged vagy sem. – de Joy már nem figyelt Stevere ismét a lány fölé hajolt.
- Kim kicsim. – megsimogatta a lány homlokát ott ahol nem takarta a műszer. – Ha hallasz, kérlek, válaszolj. Nem kell mást tenned, csak gondolj rám.
- Joy – sóhajtott fel Steve szomorúan. – Ez teljesen… - ám a mondatot nem tudta befejezni, mert a monitoron elektromos jelek serege jelent meg. Kimberly agya működésbe lépett. – Joy! – nyögte ki halkan.
- Igen?
- Beszélj hozzá még. – Steve nem először használta a gépet, de ilyen sok jelet még sosem látott. Egy aktívan működő agy sem produkálta azt a káoszt, melyet Kimberly agya abban a pillanatban. Mintha valóban minden idegszála megfeszült volna. S Stevenek az jutott eszébe, hogy Kimberly segítségért kiált.
- Kicsim hallasz? Tudtam, hogy hallasz. Hogy érzel. Gondolkozol. Nem engedlek el, ne félj. Nem. Soha. – Kimberly válasza szinte sokkolta az orvost, minden idegszál energiát termelt. Kimberly küzdött a válaszért, hogy észrevegyék, hogy tudják, ott van bezárva az összetört testének mélyén. Közben egyetlen arcizma sem rezdült, látszólag teljesen élettelen volt. – Megoldom. Kiszabadítalak onnan. Nem lehet, hogy elveszítselek. Szeretlek. – erre a szóra az agy mintha megnyugodott volna. A jelek ismét elsimultak. Steve lekapcsolta a gépet.
- Ez most mire volt jó? – kérdezte zaklatottan, ahogy az iménti káoszra gondolt, melyet a gép mutatott.
- Él. – mondta halkan Joy. – Arra volt jó, hogy tudjam még él.
- És?
- Minden ott van bent igaz? – és Kimberly fejére mutatott. – Az a Kimberly, akit szeretek ott van bent.
- Joy. Kimberly itt van előtted.
- Nem. – ingatta meg a fejét. – Hiszel a lélekben.
- Tudatban.
- Ugyanaz. A halál után úgy tartják a lélek tovább él. De nem így van igaz? – Steve hallgatott. – Igaz? Mint orvos mond meg nekem őszintén.
- Nem, ha a tudat és a lélek ugyan az, a halál után nem kap többé energiát, nem termel elektromos jeleket, és felbomlik.
- Nem megy a túlvilágra, és nem vándorol másik testbe?
- Nem. De nem tudom hova akarsz kilyukadni.
- Még egészen én sem. – mondta elgondolkozva. – De ha egy kis időt hagysz gondolkodni, akkor össze fog állni. – sokáig hallgatott majd ismét megszólalt. – Porhüvely és lélek. – súgta maga elé. – Ez az. Porhüvely és lélek.
- Joy. Ez ostobaság.
- Nem az. – mondta boldogan. – Ez a megoldás. Porhüvely mely haldoklik, és már nem megmenthető. Ez a test. – és Kimberly összetört, meggyötört testére mutatott. – Látod. – Steve bólintott. – De a lélek – és végigsimította a lány fejét. – Az még él. Nem sérült.
- Lehet, hogy sérült, csak működik. – javította ki Steve.
- Nem. – ingatta meg a fejét Joy. – Tudom, hogy nem.
- Még mindig nem értelek.
- Pedig egyszerű. Csak külön kell őket választani, hogy a test ne tudja magával rántani a halálba a tudatot.
- Mi? – Steve elképedt. – Nézd, tudom, hogy nagyon nehéz most neked. Tudom, hogy nem akarsz elválni Kimberlytől, de ez ostobaság.
- Nem az! – mordult fel Joy.
- Dehogynem. Mit akarsz kivenni Kimberly agyát? – Joy bólintott. – És aztán? Egy tartályba teszed? Vagy feltöltöd a netre?
- Igen. – mondta Joy halkan. – Valahogy úgy.
- Valahogy úgy? – kérdezte Steve mérgesen. – Joy gondolkozz már egy kicsit! Hallod mit beszélsz?
- Igen. Nem csak hallom, de lassan értem is. Mi kell az agynak, hogy működjön?
- Oxigén. Vér. Energia. És még sorolhatnám. Ezt nem lehet hálózatról működtetni. Ez nem egy konyhai robotgép. Nem egy számítógép.
- De igen egy számítógép. Egy szuperszámítógép. Nem igaz? Ezt is te mondtad.
- Persze. – nyögött fel az orvos. – Amíg a testben van, egy szuperszámítógép, irányít mindent. De a testen kívül… Az agy egy szerv, egy testrész.
- Ne zavarj össze. – mondta Joy látszólag nem is figyelve, amit barátja eddig mondott. – Még gondolkodnom kell. Már a váróban is ezen agyaltam. Az agy maga, ha olyan közegbe rakjuk, amelyben nem károsodik, akkor konzerválható nem?
- Mi? – Steve előhúzta magából ismét az orvost, mert barátként már semmit sem értett. – Az agy nehezen konzerválható. Pláne úgy hogy még működjön is. Agyat nem szoktak átültetni, mivel az egy egész más személyiséget eredményezne.
- De meg lehet csinálni?
- Nem tudom. Senki sem próbálta. S te hova tennéd. Öljünk meg valakit, és helyezzük be Kimberly agyát? – kérdezte Steve most már ingerülten.
- Nem úgy gondoltam, hogy inkább egy tartály.
- Egy tartály? Úgy gondoltad? – egy pillanatra ismét elhallgatott, most már igazán sok volt amit Joy mondott. – Ez lehetetlen. Nem tudod konzerválni Kimberly agyát. Nem tudod megmenteni a tudatát. A személyiségét. Érted?
- Tévedsz. Most te tévedsz. Tudod, hol jár a mesterséges intelligencia kutatás?
- Nem. De hogy jön ez ide?
- A legjobb kutatóval állsz szemben. Eljutottam odáig, hogy képes vagyok szinte egy emberi agy működéséhez hasonló komputert készíteni. Akkor miért ne tudnék egy agyat egy géphez illeszteni.
- Mi? Te teljesen megörültél? Az agy egészen más, mint egy gép.
- Mindkettőt az energia mozgatja. Kb. egyformán dolgoznak.
- Nem. Az agynak saját energiája van. Érted. Nem felveszi, hanem termeli. Egész más. Amúgy is, hogy gondolod, hogy egy emberi agyat összekötsz egy géppel. Ez… - kereste a szavakat. – Ez etikátlan. Ez embertelen. Ez képtelenség.
- Most is ez történik Steve. Épp az imént mondtad. Csupán a gépek tartják életben. Érted? Te mondtad.
- Nem ugyan az. – mondta dühösen nem találva érveket, az ellen amit Joy mond. – Nem ugyan az életben tartani egy testet, mint kivenni valakinek az agyát, és gépre kapcsolni.
- Miért?
- Csak mert nem. Nem értem miért nem látod a különbséget. Egy testet tartunk életben, nem pedig egy agyat.
- Egy testet tartotok életben, és egy test börtönében egy tudatot. – mondta undorral.
- Ebből elég. – mondta Steve keményen, és dühösen intett, hogy nem akarja tovább hallgatni. – Nem elég, hogy őrültség, de még lehetetlen is.
- Nézd. – most először nézett ismét Stevere. – Épp most jöttem egy konferenciáról, ahol volt már, aki megtette. A hiba az volt, hogy halott agyat használt. Nem élőt.
- Te jó ég! – hajtotta a tenyerébe a fejét Steve. – Mit műveltek ti?
- Miért mit gondolsz, ezek a gépek léteznének nélkülünk? – és a szobát beborító műszerekre mutatott. – Már dolgozni sem tudnátok a számítógépek nélkül. Mindent azok segítségével tesztek. Mégis mit gondoltál, hogy alkotja meg a számítógépes világ a jövőt? Néz Kimre! Gépek tartják életben. Én sem akarok mást, csak gépek segítségével életben tartani.
- Ez baromság! – állt fel Steve. – Nem hallgatlak tovább!
- Steve segítened kell. – kiáltotta utána Joy ahogy az ajtóban még egyszer megállt.
- Nem. Ebben nem tudok segíteni. – mondta dühösen. Joy megtörten lehajtotta a fejét.
- Nem, nem tudsz, hanem nem akarsz! – mondta dühösen. – Pedig csak te tudsz rajtunk segíteni. Azzal megint Kimhez fordult. – Ne aggódj. Nem hagylak a tested rabságában. Nem hagylak meghalni. Majd telefont ragadott, és ott a kedvese ágya mellett elkezdte tervezni az új jövőjüket.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Saci (2012-09-26)
Megtekintések száma: 233 | Hozzászólások: 4
Összes hozzászólás: 3
3  
Imádom Bilicsi dalait: "Mikor a természet újra éled, // valahára boldog leszek véled."

1  
Horror...

2  
Nem egészen annál sokkal elvontabb. Nem szeretem a horrort. Túl unalmas, egykaptafa az összes horrorfilm. De köszönöm a hozzászólást.

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]