Szombat
2017-09-23
04:39:59
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Kim a ház lelke 2. fejezet
2 fejezet
A tudat ébredése

Steve Openshaw hátradőlt apró irodájának székén és az ablakon át nézte a hajnal első sugarait. Élete leghosszabb éjszakáján volt túl, és most először érezte mennyire nagyon fáradt. De a fáradtságon túl is érezte a dühöt. A tehetetlenség dühét. Amiért nem tudja megmenteni Kimberly életét. Joy őrültsége egy pillanatra eltántorította saját dilemmájától, ám most hogy egy pillanatra egyedül maradt ismét őrlődni kezdett. Annyi embert megmentettek már ebben a kórházban. Ő maga is, emberek tucatjának adta vissza az életet. Köztük olyanoknak is akik nem érdemelték meg azt. Öngyilkosoknak, akik maguk dobták el az életüket. Gyilkosoknak, akik elvették másét. Ők élnek, és az, aki igazán élni akart, akinek még csak most kezdődne szinte a felnőtt élete, nem tudja megmenteni. Átkozott szakma az orvos. Végül reggel lett, és Steve Openshaw elindult haza, hogy még egy pillanatra bebújjon Mary mellé az ágyba. Hogy egy pillanatra még élvezze a felesége ölelő karjait. De nem volt benne öröm, mint máskor. Nem volt benne megnyugvás. Minden a viszályára fordult. Mary ölelő karjaiban csak még jobban tombolt a tehetetlen düh. Miért kell valakiknek most szenvedni azok közül, akiket ő szeret. És már-már a családjának tekint. Miért nem érezheti Joy ezt a boldogságot? És miért nem érzi ő sem a boldogságot, amit máskor? Mary felkelt mellőle, és elindult egy újabb dolgos nap felé. Ő pedig az iszonyú gondolatokkal egyedül maradt. Szívében harag, agyában nyugtalanság. S gondolatai újra és újra visszatértek Joy örült ötletéhez. Tekintette közben megpihent az ágy melletti képen, mely az esküvőjén készült, alig két évvel ez előtt. Őt és Maryt egy kedves pár fogta közre. Az egyik most egy gépekkel körülvett ágyban haldoklik, a másik pedig ott ül mellette az őrület határán. Aztán Steve a másik irányból kezdte megközelíteni a dolgot. Vajon mindent megtettek? Vajon ha ő lenne, ebben a helyzetben nem ragaszkodna Mary egyetlen működő részéhez? De igen. Ragaszkodna épp oly megszállottan, mint Joy. Végül egy óra nyugtalan pihenés után felkelt. Tettre késznek és kipihentnek érezte magát. Késszen arra, hogy ismét találkozzon Joyval. Tudta hol keresse, visszatért hát a kórház apró szobájához.
- Tudtam, hogy visszajössz. – mondta Joy halkan, ahogy nagyot kortyolt a kávéjából.
- Honnan tudtad? Még én sem tudtam. – mondta Steve lerogyva a székbe az ágy másik oldalán.
- Csak tudtam. Mert ismerlek. Próbáljalak még meggyőzni, hogy segíts, vagy már nem kell.
- Hogy akarod csinálni? – sóhajtott fel Steve.
- Már felvettem a kapcsolatot, az orosz kollégámmal. Egy órán belül az otthoni gépemen lesz az anyag. Onnan már csak követnünk kell a példáját.
- Tudod ez mekkora ostobaság? Mi van, ha nem sikerül?
- Akkor feladom. Elveszítem, de elmondhatom, és te is hogy mindent megpróbáltunk. – sokáig csend volt. A gépek zaján kívül az ajtón át beszivárgó élet hangja töltötték meg a szobát. Csak nézték csendesen a lányt, akinek esélye sem volt arra, hogy még egyszer visszatérjen az életbe. – Ne hidd, hogy nekem könnyű. Nem csak a bensőjét szerettem, hanem mindenét. A szemétől, a lábujjáig. Szerettem, úgy ahogy volt. De nem menthetem meg Kimberlyt magát. De nem is tudom elengedni.
- Tudom. Értem. De ha bele akarsz vágni, akkor induljunk.
Két nap múlva a két férfi ismét ott állt az ágy mellett. Kimberlynél nem volt semmi változás. Nem javult, nem romlott. Olyan volt akár egy virág. Csak vegetált. Ha valamelyik gép meghibásodott volna Kimberly már nem lenne az élők sorában. De ez erre az éjszakára már mindegy is volt, hisz ezen az éjszakán Kimberlynek már így is úgy is vége.
- Mennyit mondott Kim anyja? – kérdezte Joy szemét végigfuttatva a lányon, aki mozdulatlanul feküdt az ágyon.
- Negyed négy.
- Mennyi idő, amíg lekapcsolod?
- Egy pillanat, aztán leállnak a gépek.
- Érezni fog valamit?
- Nem hiszem. De nem tudom. Kimberly lesz az első, akinek esélye van rá, hogy elmondja mit érzett a lekapcsolás pillanatában. – Steve az órájára nézett. – Nos, azt hiszem, most pár percig magatokra hagylak benneteket. Hamarosan le kell kapcsolnom a gépet, és ki tudja, annyi az ismeretlen változó, hogy lehet, többet nem találkoztok. – mondta nagyot sóhajtva és elhagyta a szobát. Joy még pár pillanatig hallgatott, aztán az ágyhoz húzta a széket.
- Most búcsúznom kellene. De én hiszek benne, hogy sikerül. És te és én örökre együtt leszünk. – végignézett a lányon. – Sajnos a testedet nem menthetem meg, csupán a lelked. Vagy tudatod. Nevezzék, aminek akarják. Úgy hogy, most utoljára még egyszer… - megfogta a lány kezét és lassan az ajkához emelte. Kimberly keze hideg volt, és élettelen. – Sajnálom, hogy nem tehetek többet, de én beérem annyival, ami megmarad. Szeretlek Kim. Sajnálom, hogy többet nem ölelhetlek meg. Sajnálom, hogy… - elgondolkozva nézte a lányt. – Nem tudom, hogy most hallasz e, vagy sem. Nem tudom, mit mondhatnák miután minden olyan bizonytalan. Azt sem tudom hallasz e egyáltalán. Kim nem akarok búcsúzni, csak azt akarom, hogy tud. Hiányzol, hamarosan találkozunk. - Megcsókolta a lány arcát, aztán elfordult a megkínzott testtől. Kilépett a folyosóra és Steve botlott.
- Felkészültél? – Joy bólintott. – Jó, akkor most rajtam áll vagy bukik minden. – egy pillanatra megállt az ajtóban és visszanézett Joyra. – Jobb lenne, ha lent várnál.
- Szerintem is. – mondta Joy halkan. - Nem szeretnék itt lenni amikor tudod…
- Menj, és állj ide a kocsival, mert nem lesz sok időnk. – azzal Steve mögött bezáródott az ajtó, és Joyt most először környékezte meg a kétség. Mi van, ha nem sikerül, és ő elvesztegette Kimberly utolsó két napját.
- Sikerülnie kell.
Joy hamarosan ott ült a kocsijában, a kórház ajtajában és járó motorral várt. Figyelte az óráját, melyen egyre másra teltek a percek, már csak hét perc maradt. Ami talán még arra sem elég, hogy leérjenek a városba, és Steve még sehol. Úgy érzete magát, mint egy bankrabló, aki arra vár, hogy a többiek a zsákmánnyal együtt kitörjenek a bank ajtaján, hogy aztán gázt adjon és meneküljön. Most először érezte azt, hogy talán valami bűnt cselekszik. De vajon bűn e ellopni valakinek a tudatát. Nem lehet nagyobb bűn, mint elrabolni valakinek a szívét. De talán nem is ez volt a legjobb hasonlat. Azok az emberek sem tartják magukat bűnösnek, akik más szerveikkel élnek tovább. Akkor miért lenne ez más. Hisz ez is csak egy szerv. És neki legalább annyira szüksége van Kimberly agyára, mint egy gyógyíthatatlan szívbetegnek, más szívére. Aztán hirtelen feltárult a kórház ajtaja és Steve rohant ki rajta kezében egy táska, a táskában pedig egy még élő agy.
- Indíts de gyorsan mielőtt kifutunk a az időben. – vágódott be Joy mellé, aki döbbenten meredt az apró szervszállító táskára. Mintha megbabonázta volna annak láthatatlan tartalma. – Joy gyerünk, indulj! – rivallt rá Steve. – Elkésünk. – majd hogy az ifjú erre sem reagált, Joy gázon lévő lábára taposott, az autó meglódult, és Joy is felrévedt a kábulatból. Hamarosan ott száguldottak a hajnali ég alatt a kertváros felé. Szerencséjükre az utak még üresek voltak, a jelzőlámpák pedig sárgán villogtak. Alig három perc alatt máris ott voltak a ház előtt, melynek fehér falai kísértetiesen világítottak a szürkületben. Steve egy pillanatra megborzongott a gondolattól, amit tenni kíván, ahogy a táskáért nyúlt. De most már mindegy a rosszabb rész talán az ismerős és kedvelt lány agyának kivétele volt nem az, hogy a még halott szervet egy tartályba helyezze. Most azonban Joy volt észnél, és szinte kilökte barátját a kocsiból, majd értékes táskájukkal együtt a pincébe siettek, hogy ott elkezdjék félelmetes tervük befejezését. – Ugye nem fogsz elájulni, vagy hányni, ha előveszem az agyat? – kérdezte Steve Joy szürke arcára pillantva. A nevezett nem túl meggyőzően megrázta a fejét. – Ha nem lenne rád szükség, akkor kiküldenélek.
- Jól vagyok. – nyögött fel Joy, és mély levegőt vett. Majd megkapaszkodott, mikor a táska teteje kinyílott, és Steve kesztyűs keze lassan kiemelte a táska tartalmát. Egy piros, rózsaszín, narancssárga, lila, azaz meghatározhatatlan szervet. Az agy. Tényleg kapaszkodnia kellett, hogy ne ájuljon el, mikor ezt az imádott, de mindezidáig láthatatlan szervet megpillantotta. Maga volt a borzalom, a rettenet. Steve úgy tartotta óvatosan mintha minden nap agyakat fogdosna. De hát ez volt a szakmája. Joy viszont eddig csupán számítógépek agyával foglalkozott, melyek fémek, különböző műanyagok, szilikátok, nem pedig eleven hús, sejt, és még ki tudja mi minden. – Jól vagyok. – mondta ismét most már inkább csak magának. Steve óvatosan a tartály géljébe helyezte az agyat, majd a legnagyobb óvatossággal rákötötte az elektródákat, akár csak idegeket kötne az agyra. Majd sietve lezárta a tartályt, és ráengedte az energiát. Innen már Joyn volta a sor. Az ifjú egy pillanatig még a tartályban-gélben úszó agyra nézett, és arra gondolt mennyire nem olyan, mint Kimberly, aztán megfordult, hogy ne is kelljen többet oda néznie, és a számítógép monitorját figyelte, ahogy az első jelek a vezetékeken át, elérik a gépet. Az emberi agy összekötve egy technikai aggyal. Az első jelek gyengén, de megérkeztek. Maga volt a képtelenség. A gép egy pillanatra felzúgott, majd elhalkult. A jelek is eltűntek róla, látszólag teljesen néma volt.
- Minden rendben? – kérdezte Steve halkan.
- Nem tudom. – Joy számsorokat gépelt be, de a gép nem reagált. – Kellene itt lennie valaminek, de nincs jel. Mintha.
- Meghalt?
- Nem tudom. – de hangja egyre idegesebb volt. – Azt sem tudom, mit kellene látni, vagy hallani, csak azt tudom, hogy nem történik semmi.
- Még fél perc, és beáll az agyhalál. – mondta Steve izgatottan, ha addig nem sikerül, akkor elveszítjük.
- Tudom. – dühöngött Joy és újabb szám kódot küldött a gépbe. – Nem reagál. Azt hiszem nincs kapcsolat a gép és az agy között.
- Hogy is lenne. – mordult fel Steve csalódottan. – Képtelenség volt.
- Nem. Az oroszoknak sikerült. – mondta Joy újabb számsort küldve a gépbe. – A francba.
- Azt mondtad nem sikerült.
- A halott agy miatt, de Kim agya még…
- Már nem. – nézett az órájára Steve, és fáradtan ellépett a tartálytól. – Sajnálom.
- Nem hiszem el. – nyögött fel Joy és lassan letette a billentyűzetet. – Nem lehet.
- Sajnálom Joy. Mindent megtettünk de… - Joy a tenyerébe temette az arcát, s felzokogott. Steve átölelte barátját, és lassan elindultak felfelé.

Kimberlyt különös érzés kerítette hatalmába. Már jó ideje nem érzett semmit. Sem fájdalmat, sem félelmet, sem éhséget, sem fáradtságot. Álmodott, egy álom nélküli álmot. Most is sötétség vette körül. Olyan, mint eddig és mégis más. Eddig volt valami a sötétségben, talán egy test, de most csak üres sötétség vette körül. Olyan amilyen embert még sosem. Nem érzett semmit. De ez volt az abszolút semmi. Nem volt teste. Nem volt keze, nem volt lába, nem volt szeme, nem volt szája, nem volt semmije. De mégis élt. Valami mégis volt. Ami bizsergette, ami jó érzéssel töltötte el. Érzés volt. Ami eddig nem. Kimberly lassan tudatára ébredt. De nem úgy, mint aki reggel felébred, kinyújtóztatja elfáradt végtagjait, ásít egy nagyot, és kinyitja a szemét. Kimberly nem így ébredt. Egészen máshogy. Először csak egy érzés volt. Hogy él. Az élet érzése. Ezt minden ember folyamatosan érzi, csak annyira természetes, hogy észre sem veszik. De Kimberly számára ez most nem volt olyan nagyon természetes. Sőt szinte új érzés volt. Mintha még sosem élt volna. Egyelőre meg is elégedett ezzel az érzéssel. Nem erőltette, hogy tudja ki ő, vagy mi ő, vagy, hogy hol van. Elég volt az, hogy élt.
Hogy kis idő, vagy sok idő telt e el az első érzéstől nem tudta, ahogy abban a pillanatban arról sem volt fogalma mi az az idő. Csak azt tudta, az első érzés már kevés. Többet akart érezni. De vak volt, és süket, és néma, és béna. És elkezdett azon gondolkodni, hogy ki ő. Képek villantak meg előtte. Azt mondják, az ember halálának pillanatában lepereg az egész élete a szeme előtt. Kimberly nem létező szeme előtt is lassan peregni kezdtek a képek. Gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor, és itt vége lett, alig hogy elkezdődött. Már tudta ki ő Kimberly Sky. 25 éves, és mennyasszony. Egy borzalmas kép villant be a tudatába. A balesett. Szerette volna a kezét az arca elé kapni, de nem volt keze, ahogy arca sem. És az eddig pergő események lelassultak. A baleset, egy villanás, egy fény, akár egy távoli robbanás fénye, ami kitöltötte az egész emlékképet. Aztán sötét. De más sötét, mint ez ami most vette körül. Az egy emberibb, igazabb sötét volt. Érezte összetört tagjainak súlyát. Most azonban szabad volt. Túlszabad. Olyan szabad amilyen ember nem lehet. És itt jó lett volna összezavarodni, elájulni, megfájdulni a fejnek. De semmi ilyen érzés nem kerítette hatalmába, csupán ennek a hiánya. Hiány… Ez a szó ismét problémát okozott. Mi az, ami hiányzik? Olyan sok minden hiányzott, hogy nem is tudta mivel kezdje. Ami a leg különösebb volt, az a lélegzet hiánya. Az emberek számára ez is természetes, kivéve, ha nincs levegő. Szeretett volna egy mély levegőt venni, vagy sóhajtani. De nem volt honnan és nem volt mivel. És Kimberly elkezdett gondolkodni miért nincs? Hosszú – hosszú gondolatmenetek után arra jutott, hogy csak azért nem lehet lélegezni, mert halott. De akkor miért érzi, hogy él. Most halott vagy élő? Ez egy újabb sóhajt kívánt, de nem volt levegő… A kör bezárult. Ismét az emlékek között kutatott. Valahol ott a rejtély kulcsa.
„Sajnos a testedet nem menthetem meg, csupán a lelked. Vagy tudatod. Nevezzék, aminek akarják.”
Ezt a hangot ismerte. Joy. Az érzést is mely felkavarodott benne. Szerelem. Joy. Szerelem. Ennek van értelme csak annak, nincs amit mondott. Mi az, hogy megmenti? Mi az, hogy a testét nem, csak a tudatát? Ennek megint nem volt értelem. De ahol ezt az emléket találta ott kell lennie másnak is. Tovább kutatott, és elfáradt. De csak egy pillanatra, és más fáradtság volt ez mint eddig bármikor. Nem testi fáradtság, hanem agyi. De még csak nem is hasonlított ahhoz, amit eddig érzett. Szerette volna megrázni a fejét, hogy elhessegesse a fáradtságot, a zavartságot. De megint bezárult egy kör. Mert nem volt mit megrázni. Kimberly úgy érezte megőrült. Képtelenségeket érzett, és nem érzett. Nincs olyan, hogy nincs levegő, nincs kéz, nincs láb, nincs fej, nincs arc. Olyan nemlétezik, s ha olyan nem létezik, akkor Kimberly sem létezik. De létezett, tehát akkor halott. Fel akarta adni, nem akart tovább gondolkodni, mert minden ugyan oda lyukadt ki, hogy lehetetlen. És ő nem akar lehetetlen lenni, vagy halott. De ha már az, akkor ne keljen gondolkodni, érezni, emlékezni. Emlékezni. És Kimberly elkezdett emlékezni. És valahonnan tudata legmélyéről, előjöttek a beszélgetések melyeket Joy és Steve a szobában folytatott. És Kimberly elképedt. Lehet, hogy Joy megcsinálta, amit mondott. Hogy ő Kimberly Sky ma már nem több mint saját agya egy tartályban? Már megint ott jár, hogy lehetetlen. És megint csak ott jár, hogy a kör bezárul. És Kimberly már nem akart gondolkodni. Egy agy a tartályban ez úgy is felfoghatatlan, lehetetlen. Tehát ha minden a lehetetlenhez vezet, akkor ez a valóság. És akkor most mi van? Akkor most mit kell tennie? Nem. Nem gondolkodik többet. Nem töpreng, egyszerűen kikapcsolja az agyát, csak bambul, vagy elalszik, vagy… Nem ment. Sajnos az agy magában nem képes másra, csak gondolkozni, elmélkedni, és emlékezni. S mivel Kimberly jelenleg csak egy magányos agy, kénytelen volt gondolkodni. Egy kis idő múltával már képes volt elfogadni, hogy túlélte saját halálát, és jelenleg egy agy semmi más. De akkor miért nincs itt Joy? Miért nem figyel rá? Miért nem segít neki? Miért van egyedül? És akkor kiáltani akart. Kiáltani az agyával. Az ő egyszerű kis agyával kiáltani akart. De nem lehetett. Mégis mintha a távolból hallott volna valamit, valami embertelen nyivákolást, visítást, vinnyogást. És akkor Kimberly elkezdett azon gondolkodni, hogy mire van szüksége. Kapcsolatra a külvilággal. És Kimberly agya kezdett kapcsolatot létesíteni azzal, ami a rendelkezésére állt. Egy nagy teljesítményű számítógéppel. Megdöbbent, hogy milyen könnyen ment. Alig, hogy kapcsolatot keresett a külvilággal, kéz, láb, hang nélkül már ott is volt a kapcsolat. Igaz, hogy kicsit döcögős és lassú volt, és egészen más, mint eddig bármi, amivel dolga volt. De képes volt rá, hogy gondolatait kisugározza a gépre. És hamarosan válasz is érkezett. Azok a pillanatok, amik kiestek, azaz Kimberly agya a táskában pihent sosem jöttek vissza. Talán jobb is. De az, amikor az elektródák rákerültek az agyára, és a számítógép rácsatlakozott, az tökéletes emlékként élt. Még a hangok is. És Kimberly hamarosan megtudta, hogy tényleg egyedül van. Joy azt hiszi halott az agya is ahogy a teste. És akkor most hogyan tovább? Elvégre Joy nem tudja, hogy létezik, hogy sikerült. És Kimberly naivan kérdést intézett a géphez. A gép azonban még akkor is ha nagyteljesítményű volt, ostobának bizonyult Kimberly összetett agya számára. Nem adott választ. Neki magának kell megoldani a problémát. És Kimberly agya a számítógéppel kiegészülve villám gyorsan dolgozni kezdett. És megoldotta a dolgot. Betűkre gondolt, és a betűk a monitoron megjelentek, majd a gép jelezte, hogy az üzenet elkészült. „Hello Joy. Itt vagyok.” És Kimberly várt. Most már a gép segítségével ismerte az idő múlását is. És ez nagyon lassú volt. Gondolatok százai keveregtek benne, anélkül, hogy ki tudta volna fejezni magát, és az idő csak kúszott. Lassan telt el sok idő. Egy teljes nap, aztán egy újabb és senki nem olvasta az üzenetét. És Kimberly lassan dühös lett. Először csak szomorú, majd csalódott, aztán bosszús, mérges és végül dühös. És akkor kiabált. Kiabált az agyával, és valahonnan idétlen artikulálatlan hangok szűrődtek el hozzá. Először csak figyelt és várt, de a hangok nem ismétlődtek meg. És akkor megint kiabált, és amikor kiabált, akkor hallotta a hangokat. És akkor nekilátott, hogy mindent kiszedjen a számítógépből, amit az tud. Nem tartott sokáig, és megismerte a ház alaprajzát. Csodálkozott, mert ez nem az a lakás volt ahol Joyval laktak. Valahol a külvárosban volt. Elszigetelve mindenkitől. Aztán felfedezte, hogy vannak mikrofonok, és hangszórók. És akkor Kimberly beszélni kezdett. Nem egészen az ő hangja volt, de hasonlított hozzá. Az első próbálkozások csupán artikulálatlan, érthetetlen zagyvaságnak tűnt. De nem adta fel. Meg akarja mondani Joynak, hogy itt van. Tehát beszélnie kell, ha Joy nem jön oda, hogy elolvassa az üzenetét. És beszélt, beszélt és beszélt. Addig, amíg a hangszórókból jövő zaj, emberi beszédre nem kezdett hasonlítani. Végül szavalt, a hangja egyre tisztább és érthetőbb lett, és a végén már szinte olyan volt, mint a régi hangja.
- Gyakorlás teszi a mestert! – mondta vidáman, és tisztán hallotta, ahogy a hangja nevetésbe fúlt. És hirtelen felnevetett, és a nevetésétől csengett az üres ház. Betöltött minden szobát, minden zugot. Minden hangszóró egyszerre csengett a gondolatával. Kimberly az időre figyelt. Újabb két nap telt el, míg ő meg tanult beszélni. De most nem volt mérges, sem dühös. Csak türelmetlen. Aztán tovább boncolgatta az agyára kapcsolt számítógépet. Hamarosan rájött, hogy nem csupán mikrofonok, és hangszórók vannak a házban, hanem kamerák tucatjai is a rendelkezésére állnak. És akkor Kimberly kinyitotta a szemét. – Hú! – nyögött fel hirtelen, ahogy a kamerák tucatjainak képe az agyába villant. Az embernek két szeme van, és ugyan azt látja mindkettő. De Kimberlynek most hirtelen 36 szeme volt, és mind mást látott. Kimberly lezárta a szemét, majd pár pillanatot pihent, hisz harminc hat szemmel látni nagyon fárasztó. Aztán koncentrált. Nappali. És a nappaliban lévő négy kamera képe összekeveredve felvillant előtte. Most nem rémült meg, hanem lassan elkezdte szétválogatni a nappali képeit. Elválasztva egymástól az egyes kamerákat. Majd az egyik kamerával megnézte a másikat. – Szép kék szemem volt. – morogta halkan. – Most meg, vörös. – ahogy a működésjelző fényt figyelte a kamerában. – De legalább működnek. Azzal szépen szinte játszva elkezdte felderíteni mit is tudnak az apró kamerák. Figyelte, hogy tágul, és szűkül az optika, ahogy közel és távolra néz. Nem olyan természetes, mint emberként, de valahogy irányítása alá vonta a kamerákat. Mind a harminc hatot. Amikor már mindent begyakorolt, és mindent láthatott, hirtelen váltott. – Akár a terminátor. – hallotta saját hangját. – Infravörös, rendes kép. – És Kimberly játszott a kamerákkal és a hangjával, egész napon át. Majd este lett, és Kimberly szívesen pihent volna, de nem tudott, és hogy nem tudott pihenni, unatkozni kezdett. Már látott, hallott és beszélt. Csak éppen az nem volt, akivel ezt tehette volna. Unatkozott. Mit is tesz az ember, ha unatkozik, tévét néz. És Kimberly bekapcsolta a tévét, és nézte és hallgatta. De már nem erre volt szüksége, hanem Joyra. De Joy nem jött, és nem értette miért hozta erre az szép de idegen helyre, és miért hagyta magára. Legalább kikapcsolni visszajöhetne. Kikapcsolni – bekapcsolni. És ekkor Kimberly az egész ház világítását bekapcsolta. A ház úgy ragyogott az estében, mintha karácsonyra készült volna. És ekkor egy szomszéd végre hívta Joyt.
Kimberly apró kamerája mely az utat figyelte már messziről észrevette Joy kocsiját. Megismerte és boldog volt. Figyelemmel kísérte, ahogy a kocsifelhajtóra gördül. Joy lassan kiszállt. Látszólag fáradt volt, és letört. Kimberly mint egy játékos kiskutya, aki a gazdáját várja figyelte, ahogy a férfi megkerüli a házat. A hátsó kert kamerája már várta, hogy előlépjen a ház sarkából.
Joy először óvatosan körbejárt mindent, benézett az ablakokon, de odabent semmi mozgást nem látott. Látszott rajta, hogy nem nagyon akaródzik neki belépni a házba. Számára Kim itt halt meg nem a kórházi ágyon. A házat már meg is hirdette. Igaz előtte még el kell tűntetni Kimberly halott agyát a pincéből, de ehhez most nem volt lelki ereje, ahogy ahhoz sem igazán, hogy benyisson, de mégis muszáj volt. Elvégre az egész ház világított az éjszakában.
- Van itt valaki? – nyitotta ki az ajtót. – Hahó. Van itt valaki? Odabent világosság volt, a tévé is ment. És Joyt rossz érzés kerítette hatalmában, éppen Kimberly kedvenc filmje ment a tévében. – Még ez is! – Nem figyelt a kamerákra, amelyek némán követték a házban bármerre is ment. Először a hálóba ment, és leoltotta a villanyt. De abban a pillanatban, hogy az ajtót be akarta zárni maga után, a villany ismét felkapcsolt. – Mi a… - újra benyitott az ajtón, és végignézett az üres hálószobán, melynek közepén ott terpeszkedett az ágy. Melyből most a legjobban Kimberly hiányzott. És ez még keserűbbé tette. – Szórakozik valaki? Nagyon rossz vicc.
Joy érkezése óta Kimberly csak agyalt. Mást nem is igen tudott tenni. Azon gondolkodott, hogyan is szólítsa meg a férfit. Nem akarta megijeszteni, de félt bármit is tesz, Joy megrémül tőle.
- Helló – ez volt a legjobb ötlet, ami tőle tellett. Joy megfordult és a bejárati ajtóra nézett. Azt hitte a szomszéd jött át, aki értesítette a kivilágított házról. Ám az ajtó zárva volt.
- Van itt valaki? – kérdezte idegesen.
- Igen. – mondta Kimberly halkan. Sajnálta, hogy a hangja még nem olyan tökéletes, mint régen, és Joy nem ismeri fel.
- Ki van itt? – Joy idegesen körbekémlelt, végül felemelt egy vázát a kandalló párkányáról. – Na jó akárki van itt jöjjön elő. – nem jött válasz. – Ez magánlaksértés.
- Joy… - súgta halkan Kim.
- Ki szórakozik. – előkotorta a mobilját. – Hívom a rendőrséget. – és tárcsázott. Kim megrémült. Nem szerette volna, ha megtalálják a pincében.
- Joy én vagyok. – mondta halkan, és a kamerát a padlóra állította, mintha csak lesütötte volna a szemét. – Kérlek, ne ijedj meg.
- Ki az? – kérdezte lassan leeresztve a kagylót. – Kim?
- Igen! – súgta a hang halkan, és a szemközti fal kamerája lassan ismét Joyra irányult. És Joy pillantása követte a kamera mozgását. Majd a kamera követte Joy mozgását, ahogy összecsuklott. – Jézusom mit csináltam! – sikoltott fel Kim. – Joy, édesem! Jaj, mit kellett volna tennem, hogy ne rémisszelek halálra. – Kim agya lázasan dolgozott, hogy tudná a férfit magához téríteni, de a kamerákon a lámpákon kívül semmit sem tudott megmozdítani. – Joy kérlek, térj magadhoz. Megijesztesz! – percek kellettek amíg Joy ismét megmozdult. De Kim most nyikkanni sem mert. De Kimnek most már nem kellett életjelet adnia ahhoz, hogy Joy tudja, ott van.
- Kim. Tényleg te vagy? – nem jött válasz. Kim attól félt Joy ismét elájul. – Kérlek, felelj! Te vagy az?
- Igen, én vagyok. – mondta halkan. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam, csak, hiányoztál…
- Te is nekem. – Joy meglepetésében és örömében azt sem tudta sírjon vagy nevessen. – Kérlek, beszélj még hozzám.
- Annyira egyedül voltam, és unatkoztam. Hiányoztál nagyon. Örülök, hogy itt vagy, és sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. De tényleg. – Kimből csak úgy folyt a szó, és szinte észre sem vette, ahogy a férfi könnyeket hullatva mosolyog. – Sírsz? – kérdezte hirtelen meglepett hangon.
- Csak az örömtől. – és Joy örömén kívül hiányérzet kezdte gyötörni. Az, hogy nem ölelheti át a lányt. – Azt hittem elveszítettelek. Azt hittem meghaltál.
- Meg is haltam. Mármint a testem, de te… - egy pillanatra elhallgatott, majd hangja tele lett szeretettel, ahogy befejezte a mondatott – megmentettél.
Majd hirtelen csend lett, olyan csend amely már bántja az ember fülét. Amely már zavaró, és kellemetlen. Amikor az ember annyi mindent akar mondani, hogy nem is tudja hol kezdje, és hirtelen elfelejt mindent amit mondani akart. Olyan csend telepedett a házra. Ilyenkor a szerelmesek megoldják a dolgot egy öleléssel, egy csókkal, de ez most lehetetlen volt. És Kim számára a lehetetlen a valóság.
- Hogy? Hogy… Nem is tudom, hogy kérdezzem meg. Hogy élted túl?
- Nem tudom. Egyszer csak itt voltam. Nem tudom hogyan. Azt sem tudom, hol az az itt? – Kim várt, Joy pedig nem válaszolt. – Most kérdően nézek rád. – jegyezte meg Kim, és a szemközti kamera objektívje összeszűkült. – Szóval hol vagyok?
- Ó. Persze. – kapott észbe Joy és körbenézett a nappaliban. – Hát. Ezt a házat már régebben megvettem. – valami nem volt az igazi ebben a párbeszédben. Joy nem így képzelte el. Könnyebb volt Kim élettelen testéhez beszélni, mint a tudatához. Pedig ő volt. A kedvese, akit annyira szeretett és most mégis olyan más volt. Olyan idegen. Joy e gondolattól megborzongott. Örült, hogy Kim a kamerákon keresztül nem láthatja a bőrén végigfutó érzést.
- Vetted? Miért? Ez valami… - Kim kínosan érezte magát. – Ez valami olyan legénylakás?
- Nem dehogy! – Joy elnevette magát. – Nem. Ez lett volna… Nászajándéknak szántam magunknak. Tudtam, hogy mennyire szeretnél a kertvárosban lakni, a kis lakás helyett. Gondoltam, hogy… - mélyet sóhajtott. – Ide tértünk volna vissza a nászútról.
- Ó! – bár Kim már nem létezett hangja tele volt érzelemmel, és ez most teljesen összezavarta Joyt. – Nagyon kedves tőled. Nagyon szép lakás. – a hangszóróból érkező hang megbicsaklott. – Tényleg ilyet szerettem volna.
- Körülnéztél odakint is. – és Joy az ablakhoz lépett, és kitekintett a sötétbe, remélte, hogy így Kim nem láthatja, ami az arcára kiül. A fájdalom, de az ablakon túl megpillantott egy apró pislákoló piros lámpát. Nem bújhat el Kim elől.
- Nem kell elfordulnod Joy. – súgta halkan, és Joy vállai erre megrázkódtak a zokogástól. – Én is sírnék, ha lennének könnyeim.
- Sajnálom Kim.
- Mit? Ami történt, vagy azt hogy sírni látlak… - az érzelmek még vezetékeken és gépeken keresztül is tökéletesen halhatóak voltak.
- Mindkettőt. – Joy már nem szégyellte gyengeségét, lerogyott a kanapéra és zokogott, mint egy gyerek. – Mindkettőt. Nem kellett volna sietned elém. Én megvártalak volna. Nem kellett volna gyorsan hajtanod, csak mert… - elakadt a hangja.
- Nem a te hibád. – mondta halkan Kim. – Elbambultam. Néztem a dombon a virágokat, a rügyező fákat. Nem figyeltem. Elálmodoztam… Egyszerűen hibáztam, és súlyosan megfizettem érte. Az életemmel… - Kim elhallgatott. Most megint jó lett volna sóhajtani egyet. Az emberek nem is tudják, milyen sok gondot el lehet űzni egyetlen mély lélegzetvételnél. Szinte kifújni a szomorúságot, keserűséget. Nem tudják milyen szerencsések, hogy sóhajtani tudnak. Figyelte Joyt aki közben összeszedte magát. Végül megpróbálta másra terelni a szót. – Örülök, hogy itt vagy. Féltem, hogy vissza sem jössz. Nem tudtam, hogyan érhetnélek el. Hogy tud, hogy itt vagyok. – Joy fáradtan elmosolyodott, ez a téma is kínos csendbe nyúlt, és Kim újat kerestet. – Milyen volt a mai napod? Dolgoztál?
- Ma volt a temetésed. – mondta halkan, és lehajtotta a fejét. Kim megdöbbent, apró kamerája végigmérte a férfit, és valóban sokkal csinosabb volt, mint máskor, és sokkal szomorúbb is.
- Ó! Sajnálom. – mondta gyorsan, nem is értve mire mond sajnálatot.
- Kim. Ne te sajnáld. Én sajnálom.
- Akarsz róla beszélni? – hangjából kicsengett a kíváncsiság.
- Miért te hallani akarod? – kérdezte döbbenten Joy. Eddig úgy gondolta Kimnek semmi köze ahhoz, ami aznap történt. Amin keresztülment. Ahogy ott állt a sír mellett, melybe lebocsájtották Kim összetört, és általuk „meggyalázott” testét. Porhüvely. Nem volt más az a test, és mégis az volt Kimberly Sky. És most pár órával az után, hogy átélte élete legkegyetlenebb perceit. Itt áll a nappaliban, és Kimberlyvel beszél. És bármennyire is várta, az egész olyan furcsa.
- Szerintem kevés embernek adatik meg, hogy túlélje a temetését. Őszinte választ vársz. Igen tudni szeretném milyen volt a temetésem.
- Szomorú. – mondta hirtelen Joy. – Olyan, mint egy temetés. Mindenki gyászban, kisírt szemmel, tele fájdalommal. – csattant fel Joy, maga sem tudta miért borítja annyira ki Kim kérése.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ennyire fáj. – Kim csalódottságot érzett. Napok óta készül a találkozásra Joyval, és most megdöbbent. Valami nem olyan, mint ahogy várta. Valami megváltozott. Mintha Joy tartózkodó és furcsa lenne. Számítógépre kapcsolt agya most még gyorsabban dolgozott. Már szinte cincálta a gép processzorait. De az túl lassú volt, és nem tudott segíteni neki, abban hogy megértse mi változott. Odalent a pincében a gép zúgott, búgott, és szinte megszakadt az erőlködéstől. Mire Kim rádöbbent. Mit is jelent a saját temetése. Az életöröm, amit eddig érzett, hirtelen gyengült, és ez nagyon rossz érzés volt. Eddig minden pillanatban élvezte, hogy létezik, ám most hirtelen rájött. Ez a létezés más, mint ami eddig volt. Talán éppen ez miatt a másság miatt tekint rá olyan idegenül Joy. Pedig ő ugyan az, aki eddig volt. Elképzelni sem tudta miért is látja Joy másnak.
- Nem én sajnálom. - mondta Joy megtörten. – Azt hiszem ez a nap… Összezavarodtam, és kimerültem. Nem a te hibád.
- Talán jobb lenne, ha pihennél, én kibírom még egy napig. – Kim hangja tele volt kedvességgel. – Nem tudom elképzelni, sem amit most érezhetsz.
- Ne Kim. Ne te kérj elnézést. Én sajnálom, hogy… Semmi sem a te hibád. Örülök neked, csak… Tudod én már feladtam. És most hogy itt vagy, olyan nagyon különös, hogy felfogni sem tudom.
- Értelek. Tudom, ez most sok lehet neked. A temetésem, a feléledésem. Ha tudtam volna, hogy ma van, várok még egy napot.
- Pihenjünk egyet és aztán holnap… Holnap minden jobb lesz.
- Pihenjünk. – jegyezte meg Kim is, miközben arra gondolt, hogy napok óta nem pihent. Nincsenek pihentető álmok, sem nyugodt sötét alvás. Csak az éber gondolatok. Kim legnagyobb megdöbbenésére Joy elindult a kijárat felé. – Elmész? Itt hagysz? – kérdezte hirtelen, és Joy döbbenten megállt. Elfelejtette, hogy Kim nem egy egyszerű gép, akit le lehet kapcsolni.
- Én… Maradok, ha akarod. – mondta nem túl sok lelkesedéssel, és Kim lassan elkezdte lekapcsolgatni a lámpákat a házban.
- Nem kell, ha neked úgy jobb. Jó éjt Joy. – mondta halkan aztán minden kameráját kikapcsolta csupán a kocsifelhajtón lévő figyelte, ahogy a férfi lassan beszáll az autójába, és kifordul a ház elől. Joy elment. Kim pedig összetört. Sírni akart, de azt egyetlen aggyal, és még a szuperkomputerrel sem tudta megtenni. Csak érezni, ahogy a sírás erőlteti, de nincs szeme, hogy könnyezzen, és nincs szája, hogy lebiggyessze. Csak a sírás érzése van. – Miért? – kérdezte a ház néma csendjét. – Miért más most Joy? Miért? – nem jött válasz, csak a saját hangja visszhangzott a csendben. – Miért? Miért olyan idegen? Vagy én vagyok idegen? – és Kim most először feltette magának a kérdést. – Egyáltalán mi vagyok én? Ki vagyok én? S ezt a kérdést boncolgatta egészen kora reggelig. Csak gondolkodott, elmélkedett, futotta azokat az ostoba köröket, amik mindig ugyan oda jutottak vissza. Ő Kimberly Sky. Lehet, hogy nincs teste, nincs semmije csak egy agya, de az öntudata megvolt. Kimberly Sky volt, annak született. Úgy ébredt öntudatra. És ő most is Kimberly Sky. Semmit sem változott, csupán elvesztette a testét. Lehullott a porhüvely a mélybe. De ő Kimberly ugyan az maradt. Egy pillanatig ez megnyugtatta majd újabb körbe kezdett. De ő nem lehet Kimberly, ha egyszer Kimberly Skyt éppen ma temették. Nem lehet ugyan az a teste nélkül. Test és tudat. Joy külön választotta őket, akkor most mi baja lehet. Talán nem tudta, hogy ez lesz? Joy nem tudta volna, hogy mit tesz? Hogy mit fog alkotni? Nem lett volna tisztában azzal, hogy Kim érző lény marad? Egy ember. Kimberly Sky, Joy jegyese? Vagy talán már nem az, akinek gondolja magát. Kimberly összezavarodott, és a komputer ismét felzúgott a pincébe. Nem az lenne? Már nem ember? Nincs teste, az igaz. De ettől ő még a gondolatai azok, amik eddig voltak. Az emlékei, az érzései mit sem változtak. Akkor mégis csak ember. Mert ha nem ember lenne, akkor mégis mi? Mire idáig jutott, hajnalodott. A keleti ablakon bekúszott a fény, és vörös izzással bevilágította a szobát. Kimberly a fényt nézte és azon tűnődött mitől ember az ember? Figyelme azonban nem volt emberi, mert miközben az egyik kamerája a nappali oldalán táncoló vörös fényt figyelte a másik kiszúrta az úton közeledő ismerős autót.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Saci (2012-10-01)
Megtekintések száma: 249 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 2
1  
Azt hiszem, erre mondják, hogy vigyázz mit kívánsz, mert a végén megkapod:-)

Kemény morális kérdést fejtegetsz: meddig ember az ember. A test is kell, vagy elég a tudat?

2  
Igen, kicsit félek is, hogy túl komoly kérdés ez egy egyszerű halandónak. A párom szerint jobb lenne, ha Kim gyilkos lenne, de én meg akarom az emberségét tartani, s valahogy rajta keresztül bemutatni, milyen kegyetlen az ember ha a másik már elveszti emberi alakját.

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]