A gyűlés szervezői egy diáklányt szólítottak a pulpitushoz. Jól felkészíthették, mert minden bizonytalankodás nélkül mondja, mondja, amit a szájába rágtak – egyik köztiszteletnek örvendő professzorukat illeti durva bíráló szavakkal.
Az elnöklő kiküldött felszólította az idős professzort a válaszadásra, s a hallgatóság visszafojtott lélegzettel várta a szavait. Döbbenten nézett szét a megszólított, majd halk hangon önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy az ifjúság bírálata jogos, hogy minden erejével a hibák kiküszöbölésére törekszik, és nem tér le a párt által kijelölt útról. Rossz volt hallgatni. Ezt követően egy másik egyetemi oktatót pellengéreztek ki a szervezett, felkészített felszólalók. Ezek még az előbbinél is durvábban hangzottak. Osztályellenség, kispolgári csökevény, irredenta nacionalizmus és más hasonló jelzők röpködtek a szólásra jelentkezők beszédében. Válaszadásában a tanársegéd kikérte magának a hangnemet, a vádakat.
- Semmilyen hibát nem követtem el! Az Alkotmány betűi szerint jártam el mindig! Az ifjúság nevelése volt a célom! A helyes nevelése!
- Maga szerint az irredenta, nacionalista elvek a helyesek? – dörrent rá az elnök.
Megfagyott a levegő a teremben, de a fölszólalót nem lehetett leállítani.
- Mit tudnak maguk a nevelésről? A fiatalokról?
- Nem hallgathatjuk tovább az osztályellenség szavait! Azonnal hagyja el a termet!
Kivezették…
Elek a széksor végén ülő öltönyöst figyelte, de annak az arca, s tartása nem árult el semmit. Mint egy szobor, ült a helyén. Azok a fickók is, akik a tanársegédet egy hang nélkül kivezették éppen ilyen kifejezéstelen képet vágtak, éppen ilyen tartással mozogtak, mintha klónok lettek volna. Klónok, zombik, vagy robotok! Nincsenek érzelmeik, saját gondolataik – csak az utasításokat követik. Ők azok, akik majd belelőnek a védtelen tömegbe, akik pajzs mögül ütlegelik az embereket, aki vasalt csizmával rugdossák a földön fekvő elbukottakat. Elek lehunyt szemei előtt öltönyös élőhalottak meneteltek egy végtelen kaszárnya udvarán. A lépteik dobbanásán kívül más hang nem hallatszott. Még vezényszó sem. Így meneteltek a háború utáni években a várost megszállva tartó katonák is, emlékezett Elek.
Nem szerette ezeket a naponta ismétlődő masírozásokat. Ha éppen az utcán tartózkodott, a falhoz lapulva várta ameddig elvonulnak. Hetente egyszer, szerda délután rezes banda kísérte őket. Ezekért együtt lelkesedett a többi korabelivel. Ilyenkor nem töltötte el irtózattal a katonák látványa. Talán a trombiták, kürtök hangja elnyomta a bakancsok dobogását, s ezért felejtkezett meg a rettegésről, ami máskor elfogta. A gyerekek a járdán tolongtak ugrándozva, s rohantak a térre, ahol a katonazenekar rendszeresen elhelyezkedett, s a lakosság és saját szórakoztatására előadta repertoárját. A hitvány kölykök kitalálták, hogy ha a fúvósok előtt citromot nyalnak, nem tudják fújni a trombitát. Lett is belőle háborúság, a katonák elkergették a térről a gyerekeket. Alig tudtak elmenekülni, Tibike is csak Elek támogatásával volt képes elbicegni.
- Ide se jövök többet! – pihegte, ahogy egy mellékutcában megálltak pihenni.
- Ne búsulj, én majd beszámolok neked róla pontosan, hétről-hétre, mit történik majd! – biztatta Elek a barátját, s be is tartotta az ígéretét. Első héten a gyerekek nem mertek a térre kimenni, ott köröztek a felügyelettel megbízott katonák, de a mellékutcákból azért kíváncsian kilestek, hogy történik-e valami érdekes, és hamar elfelejtkeztek a veszélyről, két hét elteltével újra a katonazenekar körül tolongtak, hiába kergették el őket, visszafutottak. A hatalom azonban megmutatta a méregfogait. Az egyik házból kirontott öt-hat bőrkabátos férfi, és a csintalankodó gyermekek közül kiemelt néhányat. Ezeket bevitték egy udvarra, és ott tartották őket fogva órákig. A többiek persze nagyon megijedtek, és pillanatokon belül elinaltak. Elek szerencséjére nem volt az elfogottak között, de amilyen szemfüles gyerek, megleste, hová vitték a társait, s lóhalálában elszaladt a szülőknek szólni. Elmondta kevés szóval, hogy mi történt. Az aggódó apák-anyák először a rendőrségre szaladtak, jelenteni, hogy valakik összefogdosták a gyermekeiket. Rövidesen aztán kiderült, hogy a rendőrség, kevesek által ismert épületéről van szó, ahol fogva tartották a lurkókat.
Ekkor találkozott Elek először a hatalom szigorával.
Arra eszmélt mélázásából, hogy a központi bizottság kiküldötte dörgő hangon közhíre teszi, miszerint az egyetem beolvad a fővárosiba, itt csak egy kihelyezett részleg működik ezután.
- Meg akarjuk védeni minden áron szocialista értékeinket, intézményeinket az irredenta, nacionalista befolyástól! És meg is fogjuk!
Bénult csend fogadta a bejelentést.
- Az ülést berekesztem! – tette még hozzá lélegzetvételnyi idő után és felállott. Az elnökség többi tagja is szedelőzködött, elrakosgatva irataikat indult kifele a hátsó, nekik kinyitott ajtón.
A hallgatóság csendben, lehajtott fejjel oldalgott kifele a nagyteremből, mint a megvert kutyák. Senki sem mert a másikra nézni. Elek végig pásztázta a tömeget, az öltönyös megfigyelőket kereste. Ott álltak a kijáratok mellett, hallgatózva, vajon ki tesz valamilyen megjegyzést. De senki nem tett… |
0
