Szombat
2017-09-23
04:54:29
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Lecsúszottak balladái 2. A pénztárca
Lecsúszottak balladái – A pénztárca

A hajléktalan

Két kézzel kaparta fejbőrét, egyre gyorsabban-gyorsabban. Legszívesebben már a csontig vájta volna bele az ujjait, de nem tudta. A körme alatti rész pillanatok alatt telítődött a hónapos kosz, és a korpa keverékével, egyre csökkentve a vakaródzás hatásfokát. Már nem lehetett tovább húzni, valahol le kell fürödnie, hajat kell mosnia. De hol??
Egy éve lett hajléktalan. Az egész úgy érte, mint egy tornádó, meglepetésszerűen, gyorsan, kivédhetetlenül. Azt tudta már korábban, hogy a „csóróság” a legszebb kapcsolatokat is tönkreteszi, de mindig úgy gondolta, hogy az ő családja kivétel lesz. Hát nem így történt.
Először a munkahelyét veszítette el,- teljesen vétlenül -, mert a főnöke, az új idők vállalkozója, szőröstől- bőröstül tönkre ment.
Hirtelen a munkanélküliek között találta magát. Próbálta pozitívan felfogni az eseményeket. Talán jobb is lesz majd egy új munkahelyen, lehet, hogy több lesz a fizetés, nem zsigereli ki annyira az új góré, no, majd az új helyen….
De nem lett új hely. A gazdasági válság beütött, a felesége még otthon volt a gyerekkel, s így a lakáshitel törlesztő részleteit nem tudták fizetni. Örültek, ha a napi betevő falatra jutott a gyereksegélyből. A jelentősen visszaesett életszínvonalért bűnbakot kellett találni (ez mindig így van), s ez csak ő lehetett, aki nem akar (nem, hogy nem tud) dolgozni, csak csavarog egész nap. Az események felgyorsultak, a lakást visszavette a Bank, elárverezték, elkótyavetyélték, az asszony visszaköltözött az anyjához, aki már a léhűtő vejét nem fogadta be a lakásába. Seperc alatt az utcára került.
Nem akarta elhinni, hogy ez vele megtörtént, de az első fagyos éjszaka megszorongatta a mellét, a hátát, a kezeit, s mindjárt valósággá vált a hihetetlen is.
Keserves egy év telt el azóta, hogy az utcára került. Munkát nem talált, csak néha, alkalom adtán valamit. Teljesen le volt pukkanva, elhanyagolttá vált, annyira, hogy már be sem mehetett egy normális munkahelyre jelentkezni. A rózsadombi kukás maffia sokszor elverte, - amikor az ő felségterületükre tévedt - mire kiharcolt egy, viszonylag jómódúak lakta, második vonalbeli utcasort a turkálásra. Így a kidobott ételmaradékokból életben tudta tartani magát.
Már az utolsókat szégyellte !!!
A saját, mosdatlanság okozta, büdösségét már megszokta, a kukázást is elfogadta ideiglenes megoldásként, de nyilvános kéregetésre még nem vitte rá az elesettsége. Borzasztó lett volna valaki ismerőssel összefutni. Persze így senkihez sem fordulhatott kölcsönkérni, különben is tudta, hogy a bajba jutottakat mindenki úgy kerüli, mint a leprásokat. Pénzt kellett szerezni valahonnan, pénzt, de gyorsan.
És akkor meglátta a földön a pénztárcát.

A drogos

Remegő kézzel tette bele a vékony alufólia kis gödrébe az utolsó adag heroinját, majd a régi benzines öngyújtójával az ötödik próbálkozásra alámelegített. Nehezen találta el a pontos helyet, de a gőzölgő anyag utat mutatott neki. Fölé hajolt, s még be sem lélegezte, de már érezte a mámorító hatást. Eleinte még megpróbálta leírni magában, vagy a barátoknak elmondani mit érez ilyenkor, de soha nem tudta pontosan megfogalmazni. Csodálatos volt, és kész. Elvitte ebből a mocskos világból, - még ha csak rövid időre is – egy olyan helyre, ahol minden szép volt, mindenki szeretett mindenkit, és főleg teljesen kizárta az agyából a valóságot, ami bizony mindig fájdalmas volt utána. Már nem volt senkije. A szüleihez már nem mehetett. Egyrészt, mert a feltétel az volt, hogy elmegy velük egy rehab intézetbe, ahol megpróbálják leszoktatni a szerről, másrészt azért, mert már minden mozdíthatót ellopott otthonról, amit pénzzé lehetett tenni. Be sem tudott menni, mert a zárat is kicserélték. A barátaira sem számíthatott, szinte ugyanezen okok miatt. Azok nem estek bele a drogozásba annyira, mint ő, s attól féltek, ha vele barátkoznak továbbra is, nekik sem lesz megállás a lejtőn. Az utolsó heroinista barátja az előző héten halt meg. Belefulladt a saját hányásába. A kisfia vele volt otthon a lakásban, látta, hogy Apu nagy bajban van, de nem tudott segíteni neki. Kis öklével addig verte az ajtót, - mert a kilincset nem érte fel -, míg a szomszédok betörték azt. Megmenteni azonban már ők sem tudták.
Ő csak bosszankodott, hogy mit ki nem talált a haverja, hogy ne kelljen osztozni az anyagon, mert annak volt még valami pénze erre. És ezt komolyan is gondolta. Már nem tudta felfogni a tragédiát, azt meg pláne nem, hogy ez a sors vár rá is.
Csak nézett ki a fejéből, és várta a csodát. Érzelmei, érzései már nem voltak. A világ megállt körülötte.
Mikor a kis alufólia gödröcske kiszáradt, becsukta a szemét, és végigdőlt a park egyik padján. Talán még el is mosolyodott, de ezt ő sem tudta érzékelni, aki meg arra járt, az meg azért nem láthatta, mert az ilyenekről rögtön elfordítják a tekintetüket a járókelők. De azt gondolta, nagyon jól érzi magát, ami tulajdonképpen igaz is volt.
Az ébredés volt a sokkoló, a valósággal való szembesülés, a lebegés megszűnése, majd megérkeztek az elvonás tünetei. A tünet szó igen csak gyengéd kifejezés arra az érzésre, amikor a drogos nem kap újabb adagot, az előző hatásának elmúlásával. Szinte kibírhatatlan fájdalom csapja fejbe. Mindent megtenne egy újabb adagért. A hiány fizikai fájdalmánál, a tehetetlenség fájdalma még nagyobb lesz. Honnan szerezzek be, miből? Kell nekem, akármilyen áron is.
A csodában bízva elindult a városba. Nem lehet azt mondani, hogy céltalanul kóborolt, hiszen az újabb adag megvásárlásához szükséges pénz megszerzése megtestesítette a célt, de azért a külső szemlélőben a srác megjelenése, mozgása, elég céltalannak tűnt.
Egyszer csak meglátta a földön a pénztárcát.

A gyerekek

Kulcsos gyerekek voltak. A szülőknek dolgozni kellett menniük, nem maradhattak otthon a szünidőben a gyerekekkel, maximum abban bíztak, hogy mire hazajönnek, otthon találják őket, s nem egy kórházban. A kapu- és a lakáskulcsot egy zsinóron a nyakukba akasztották, aztán hajrá, azt csináltok, amit akartok.
Az egyik kitalált egy játékot, illetve ezt az apjától hallotta, aki a barátaival, hasonló korban, többek között ezt is játszotta, a snúrozás, a golyózás, és a kezdetleges papás-mamás játékokon felül.
Egy üres, kopott pénztárcára erős fekete cérnát kötöttek, a tárcát kitették a járda közepére, majd a cérnát áthúzták a deszkakerítés lyukán, és várták ki hajol le érte. Amikor valamelyik (általában egy nyugdíjas) járókelő lehajolt, - persze félrenézve egy kicsit, hogy látja-e azt valaki, hogy ő felveszi a pénztárcát – a gyerekek egy picit mindig arrébb húzták azt. A nyugdíjas meglepődött, hogy mellényúlt, de csak azt gondolta, rosszul mérte fel a távolságot, majd ugyanazzal a bűntudatos tekintettel, közben kontrollálva, hogy nézik-e, újra lehajolt. A gyerekek újra elhúzták a tárcát hangos kacagás kíséretében. Jó kis heccnek tűnt a játék.

Ám az események most másként alakultak, mint az előző napokon. Meghúzni sem volt idejük a cérnát, olyan gyorsan vetődött a két ember a pénztárcára. Az egyik fogta meg, de a másik „én láttam meg előbb” kiáltással elvette tőle. A tárca tulajdonlása a földön hempergő emberek között pillanatokként változott. Mindketten Isteni sugallatnak, segítségnek, az utolsó esélyüknek látták a pénztárcát, amit a sors hozott eléjük az utcán. Már nem számított semmi. Sem a nézelődő tömeg, sem az esetleges következmények, csak ütötték, rúgták egymást a tárca birtoklásáért. A hajléktalannak előkerült a kése, amivel az utolsó kukából bányászott kolbászdarabot falatozta pár órája, s akarva-akaratlanul utat talált a drogos srác mellkasába.
A srác hirtelen megmerevedett, talán fel sem fogta mi történt vele. Lehet, hogy azt hitte ez már az újabb adag heroin, ami elviszi egy szebb világba, de fájdalommal vette tudomásul, hogy ebből a világból már nincs visszatérés. Üveges tekintetével még észlelte a viccet csináló gyerekek arcára merevedett rémületet, de már nem tudta hova tenni a látványt.
A hajléktalan felfogta, hogy valami nagyon rosszat csinált. Olyat, amire az ő sorsa sem mentség. Első katarzisában menekülőre fogta a dolgot. Futás közben azért kinyitotta a pénztárcát, hogy megnézze, mennyi pénz van benne, talán még átfutott az agyán, hogy megérte-e ezért megölni egy embert. De már nem láthatta meg, hogy a tárca üres volt.
Figyelmetlenül futott le az úttestre, a nagy sebességgel érkező autó az ütközés következtében feldobta a levegőbe, ahonnan úgy harminc méter lebegés után, már holtan zuhant vissza az aszfaltra. A kezében még mindig szorította a pénztárcát.
A két kisgyerek zokogva, sikítva rohant haza. Soha többet nem játszották ezt a játékot.

Szigetszentmiklós,2010.szeptember 29.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: cassy (2012-05-24)
Megtekintések száma: 205 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 2
2  
Ma nagyon vérengzőek vagytok....

1  
Ez nagyon kemény. Valahol igaz is, ami nekünk gyerekjáték, másnak talán véresen komoly dolog.

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]