Mese a szerelemről
 Tizenhét éves sem volt még, amikor férjhez adták. Távoli északi tartományban terült el hazája, ahol hatalmas nyájak legeltek a végtelen mezőkön. A pásztorok szőrén ülték meg lovaikat, úgy terelgették a nyájat. Lompos szőrű nagy kutyák segítették őket. A szőke hajú és égszínű szemű emberek faházakban laktak. Kisebb, nagyobb falvakban. Csak a pásztorok vándoroltak egész évben jobbnál, jobb legelőt keresve állataiknak. Az öregek ott is, mint a világ minden táján régi dolgokról meséltek. Tündérekről, manókról, óriásokról, északi jeges földekről. Lehet, csak úgy kitalálták, hogy hallgassák a fiatalok, és nem sok közük volt az igazsághoz. Ki hallott már olyan földről, ahol mindig tél van, és jégből vannak a sziklák! Manók, meg tündérek, azok igen, azok vannak. Látni ugyan még senki sem látta őket, de hallani lehet őket, mikor a lapu levelek alatt surrannak, vagy a kemence mögötti sarokban hancúroznak. Az óriások? Azoknak is csak a nyomait látni az erdőben. Kidöntött fák sora jelzi az utat ahol elhaladtak. De nyáron is fagyott földek? Ezt bizony senki el nem hiheti! /… Fűszálak. Bókoló füzek. Csobogó patak…/ Mikor megérkezett a tengerparti kővárba, a férje otthon sem volt. Rabló hadjáratot vezetett a parti szigetek valamelyike ellen. Csak üzenet várta, hogy melyik a szobája, kik a szolgái, szolgálólányai, honnan szerezheti be a szükséges dolgokat: ruhaneműt, élelmiszert. És hogy ő az úrnő, mindenki neki engedelmeskedik a palotában és környékén. Sok tapasztalata nem volt a gazdaság vezetésében, s még kevésbé a parti népek dolgaiban. Szerencséjére ott voltak a régi cselédek, akik értették a dolgukat. Hamar belejött a teendőkbe, hiszen nyílt eszű, okos leány volt. De nem szerette ezt a munkát, és ha csak tehette kivonta magát az ügyek irányításából. Szívesebben sétálgatott a palota körüli ligetben egy szolga asszony kíséretében. /… Hajózás, halászat, hegyi pásztorok…/ Esténként egyedül üldögélt a mécsesek gyér fényénél, és nagyon különösnek találta az életét. Asszony, vagy nem asszony? Mégis úrnő, ő vezeti a háztartást, a gazdaságot. Férje hadakozik, háborúzik, semmi hír róla. Idősebb is nála jó tizenöt, húsz évvel. Özvegyember. Igaz az édesapja nagyon komoly hozományt adott vele: ékszereket, lábas jószágot, rabszolgákat. A férje népének nyelvét még gyerekkorában megtanulta egy náluk vendégeskedő házaspártól. Az ő jelenlétük biztosította a két nép között a békét. Férjének voltak a gazdag rokonai. A férje udvarában pedig apjának rokonai vendégeskedtek. Ezek a vendégek voltak az egyensúly zálogai. De itt a palotában mégis idegennek érezte magát. /… Zsákmány, háborúk, nyomor…/ A naplementét szerette a legjobban a napszakok közül. Az alacsonyan álló nap ferde sugarai különös fénybe vonták a tájat. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a patak vize aranyként csillogott, a fák között penge éles fénycsíkok szabdalták szét a félhomályt. Még a komor palota kőfalain is furcsa fények táncoltak, és a hólyaggal fedett ablakok szinte izzottak. Ilyenkor a szolga társaságában lesétált a patak partjára, vagy fölment a ház mögötti dombra, ahol ritkásan álló hatalmas tölgyek uralták a vidéket. Onnan messze ellátott a tengerre, látta a hazatérő halászokat. Néha egy-egy pásztor a közelben hajtotta el az állatait, s az úrnőt meglátva tisztelettel köszönt, és valami kedvességet kiáltott oda neki. /… Halk zene, szépség, ábrándos ifjúság…/ Theánó volt az úrnő neve itt a palotában, otthoni nevét így hajlították kimondhatóbbá. Atyja fejedelmi ranggal bírt, és sokszor segítette ki harcosaival déli szomszédját, ha az, zsákmányszerző útra indult. Így szövődött a két uralkodó közt a kötés. Túszként tartott vendégek, közösen vívott háborúk, házasság, cserekereskedelem. Ez a mostani házasságkötés is az érdekeket szolgálta, nem a szerelmet, hiszen férjét csak akkor látta, mikor egy évvel ezelőtt leánykérőbe jött atyja házába, de szót még akkor sem váltott vele. A vendég tiszteletére rendezett lakoma előtt láthatta, amikor elhelyezkedett a nagy sátorban a részére elkészített drága prémek között. Akkor az asszonyok és lányok, akik eddig bent voltak, szépen sorban kivonultak, átadva helyüket a vendégeknek. /… naiaszok, nimfák, faunok…/ Bíbor fényű naplemente volt. A szolgálónak valamilyen dolga akadta palotában, s így Theánó egyedül sétált le a patakhoz. Egy lapos sziklára telepedet és nézte a hullámok játékát, a megcsillanó halakat a vízben, a bokrok között átcikázó jégmadarakat. Távolról egy nádsíp hangját hozta hozzá a szél. A szép, édes-bús dallamot hallgatva megindult a hang irányába. Nem messze karcsú fiú alakot pillantott meg. Egy faágon ült a patak fölött, lábát a vízbe lógatva. Mesteri hozzáértéssel játszott pánsípon. Észrevette a közeledőt, de játékát nem szakította félbe, és nem sietett köszönteni a palota úrnőjét, mint a pásztorok, akikkel néha találkozott. Sőt intett neki, hogy foglaljon helyet a parton heverő fatörzsön. Theánó leült és álmodozva hallgatta a varázslatos dallamot. A liget felől kiáltás hallatszott: „Merre vagy úrnőm?” A szolgáló kereste. Felugrott ültéből, és maga sem tudta miért, hangtalanul beosont a liget fái közzé. Onnan válaszolt a hívó szóra. /… Olümposz istenei, Zeusz, Apolló…/ Másnap is úgy intézte, hogy egyedül indulhasson sétálni. Az ismeretlen most is ugyan ott ült. Aranyszőke hajával játszott a vidám esti szellő. Olyan színe volt a hajának, mint a napsugárnak delelő idején. Szó nélkül leült a már ismerős rönkre, és úgy hallgatta a behízelgő dallamokat. „Ki vagy te idegen, hogy ide jössz muzsikálni az én palotám kertjébe és még csak nem is köszöntesz?” - kérdezte inkább csodálkozva, mint megbántottan. „Barátaim Szürinx néven ismernek, a sípom után” „Hol van házad, s hazád?” Az ifjú bizonytalanul a távolba mutatott, a lenyugvó nap irányába. „Napnyugaton laksz? De hát arra több napi hajóútra van csak föld?” Nem válaszolt, csak tovább játszott a hangszerén. A szolga kiáltása, újból hazatérésre szólította az úrnőt. Futva távozott, és mintha valamiért lelkiismeret furdalná, maga sem értette miért? /… szerelem, áldás és átok…/ És így ment ez nap, mint nap, amíg férje haza nem tért zsákmányokkal dúsan megrakodva. Hírnök jelezte jöttét napokkal előre. Megbolydult a palota népe. Rendeztek, takarítottak, állatokat tereltek be a legelőről a készülő lakoma céljából. Róla mintha meg is feledkeztek volna, annyi volt a teendő. Búcsúzott az ifjútól, aki megédesítette magányát. „Gyermekedet, ha megszülöd” - mondta az úrnőnek „nevezd majd Helenosz néven, és ha felnő, és értelme elég lesz ahhoz, hogy befogadja az igazságot, mondd meg neki, igazából ki nemzette. Mondd meg, hogy Phoibosz, akinek a haját napsugarakból fonták!” | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-11) | |
| Megtekintések száma: 539 | Hozzászólások: 4 |
| Összes hozzászólás: 4 | |
|
| |
