Mesél a felhő
Évike egy nagy-nagy házban élt a szüleivel. Ő még kicsi lányka volt, de már nem annyira, mint Gergő, az öccse. -Én már nagy vagyok!- szokta mondani Évike. Anyukája jóváhagyóan bólogatott, és tovább szoptatta Gergőt. A bajok a fürdés után kezdődtek. Évike ilyenkorra elfelejtette, hogy nagy és nem tudott egyedül maradni a szobájában. Vágyakozva gondolt arra az időre, amikor még kicsi volt és ő aludt anyukával és apukával a biztonságos kiságyban. Lefekvéskor anyuka mesélt. Egyet, kettőt, hármat, de Évikének sohasem volt elég. Nem akart egyedül maradni... -Mesélj még egyet! Anyúú! Csak még egyet!! - kérlelte anyukáját. Anyuka mesélt, mesélt, de a végére mindig mérges lett, és otthagyta Évikét! Egyik nyári este még egész világos volt és látszottak a szép bárányfelhők, amikor anyuka kiment. Évike persze sírt, hüppögött és sajnálta magát, hogy egyedül hagyták... - Jó lenne, ha meghalnék! - gondolta. Akkor legalább az angyalkák közé kerülnék és anyuka sírhatna! Felnézett az égre, ahol az angyalkákákat sejtette. Gyönyörű bárányfelhők úsztak el a padlásszoba ablaka fölött. Évike megtörölte a szemét, és csodálta őket! _ De jó lenne egyet megsímogatni! Biztosan olyan puha, mint a kiscica szőre! - gondolta. Ekkor csoda történt! Egy gyönyörű bodros felhő leereszkedett az ablak fölé és rámosolygott Évikére... | |
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: vadmacska (2012-05-31) | |
Megtekintések száma: 496 | Hozzászólások: 4 |
Összes hozzászólás: 3 | |
| |