Mesél a felhő
| - Szia! – szólt a felhő. – Hallottam, hogy sokat sírsz egyedül!. Akarod, hogy meséljek neked? Évike úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott. - Ha nem akarod, akkor el is mehetek...- a felhő egy kicsit megsértődött, és egy könnycseppet hullatott az ablaküvegre. - Akarom, akarom! – gondolta Évike, de még mindig nem tudott megszólalni, csak a fejével bólogatott, de úgy, hogy majdnem kiesett az ágyból. A felhő elmosolyodott. - Mesélek neked a hattyúkról. – mondta. Évike elcsendesedett és tágra nyílt szemmel hallgatta a felhő meséjét, észre sem vette, hogy közben elszenderedett és álmodja a folytatást. A hattyúk egy csodálatos, tiszta vizű tóban éltek. A tavon gyönyörű virágok ringatóztak, vidám halak ugráltak a víz fölé, sok madár fészkelt a part menti bokrok között. Két fecsegő patak biztosította a friss vizet, és egy gólyapár vigyázott, hogy a békák ne szaporodjanak el túlzottan. Néha megjelent a róka is, és sóvárogva nézte a tó közepére menekült kacsákat. A hattyúkról csak álmodozni mert. Ebben a paradicsomi világban a hattyúk úgy érezték magukat, mint a király a birodalmában. Meg is követelték minden állattól a tiszteletet. Aki nem tért ki az útjukból, azt mérgesen megcsípték. Nem is mert ellenkezni velük senki, még Kacsa Gáspár sem, pedig ő volt a vadkacsák vezére. Egy gyönyörű tavaszi napon, amikor a levegő illatfelhőkkel volt tele, és a Nap vidáman ontotta sugarait, a hattyúk összegyűltek a tó közepén tanácskozni. - Mi vagyunk a tó ékességei!- mondta a vezérük. – Méltán követelhetjük meg a legnagyobb tiszteletet a tó többi lakójától! Nem engedhetjük meg, hogy bárki megtépázza előjogainkat! --- Mi az uralkodó faj, tartsuk magunkat méltónak arra, hogy a többiek kiszolgáljanak és ne dolgozzunk többet soha! Nem tehetünk mást ezentúl, csak lebegünk a tó vizén és hagyjuk, hogy a többiek kiszolgáljanak! A vezér szavait nagy tetszéssel fogadták, és elhatározták, hogy rögtön el is kezdik az uralkodást. Minden hattyú keresett magának egy megfelelő helyet a tavon, és várta az alattvalók hódolatát. Némelyikük a csőrét is kitátotta: várta, hogy mikor ugrik bele hal! Vártak, vártak, lebegtek a tó vizén, de nem történt semmi. Halászni nem mertek, mert az nem uralkodónak való, így üres hassal érte őket az este. Ilyenkor szoktak összegyűlni a tó közepén, hogy együtt töltsék az éjszakát, de most mindegyik a helyén maradt. A kacsák, a halak, a gólyák nem tudták mire vélni a nagy mozdulatlanságot. A méltóságteljesen lebegő hattyúkról azt gondolták, hogy megbetegedtek. Az egyik jószívű kacsa még egy halat is odavitt a közelében levő gúnárhoz, de az nem fogadta el, mert túl kicsinek találta, erre a jószívű kacsa is otthagyta, és éjjeli nyugovóra tért. A róka ilyenkor indult vadászni. Csodálkozva érezte a szállongó hattyúillatot. - Biztosan becsap az orrom! – gondolta. – A hattyúk a tó közepén szoktak együtt aludni... Ahogy közelebb ért, meglátta a mereven ringatózó hattyút , egész közel a tó széléhez. Nem akart hinni a szemének! - Mi történt itt? – morfondírozott magában. – Talán a hattyúk megbolondultak? – de nem sokáig vesztegette az időt a gondolkodásra, hanem a víz széléig lopakodott, és onnan egy nagy ugrással rávetette magát a hattyúra. Sikerült elkapnia a nyakát, de nem elég szorosan. A hattyú sikoltozva kiabált segítségért. Hol volt már az uralkodói gőg?! A többi hattyú , a kacsák, a vadlibák felfigyeltek a csapkodásra, dulakodásra. Ijedtükben nem tudták, mit is tegyenek. Végre a vadludak vezére kiadta a jelszót: - Előre! Segítsünk neki! Több sem kellett a madaraknak! Nagy gágogással, hápogással, visítozással a rókára vetették magukat. Az úgy meglepődött, hogy otthagyta áldozatát és megfutamodott. A megtámadott hattyún azonban már nem tudtak segíteni. Alig volt benne élet. Társai köréúsztak, és siratták. A hattyú erőlködve fölemelte a fejét. Mindenki elhallgatott, csak a patak csobogása törte meg a csendet. - Ne legyetek gőgösek! – suttogta a hattyú utolsó erejével, aztán a vízre hanyatlott. És nem mozdult többet. A többi hattyú elszégyellte magát. Többet nem gondoltak az uralkodásra és barátságosan köszöntek a verebeknek is, ha találkoztak velük. - Mit ér az uralkodás, ha az életünkbe kerül? – gondolták. Évike megfordult az ágyban és jóízűen szuszogott. A felhő még egy darabig nézte, aztán elhúzott a tó fölé, hogy vigyázzon a hattyúkra... | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: vadmacska (2012-06-01) | |
| Megtekintések száma: 512 | Hozzászólások: 2 |
| Összes hozzászólás: 2 | |
|
| |
