menu
person

Mesél a felhő
Évike reggel sokáig gondolkodott. Nem tudta eldönteni, hogy teljesen álmodta-e a felhőt, vagy csak félig. Anyukával meg akarta beszélni a dolgot, de ő nem ért rá, mert Gergő belázasodott, így hát nem volt mit tenni, meg kellett várni az estét.
Az első esti mese után anyuka várta a nyafogást és előre ideges volt, mert napközben nagyon elfáradt, de csodák csodája: Évi csak puszit kért...
- Vajon ma este is eljön? - gondolta Évi - De jó lenne! Szeretnék egy mesét hallani a bátor vadludakról!
- Nem bánom, mondhatok egyet róluk! - szólt be a felhő az ablakon.
- Hát itt vagy! Tényleg!! Nem csak álmodtalak?! - Évi majdnem kiugrott az ágyból örömében.
- Csitt! - szólt a felhő - Még felébreszted Gergőt!
- ÚÚgy örülök neked!!!- suttogta Évi. - Mesélj!
És a felhő elkezdte...

Fönn a messzi északon, ahol a nyár nagyon rövid és a tél az úr, ott laktak a vadludak. Szerették zord fenyvesekkel övezett otthonukat, a hideg vizű tavat, amit friss patakok tápláltak. Nem is volt mitől tartaniuk, nem volt ellenségük, csak a zord tél, amely befagyasztotta a gyönyörű tó vizét.
El kellett ezért vándorolniuk délre, de minden tavasszal visszatértek. Itt raktak fészket, itt költötték ki fiókáikat.
Történt egyszer, hogy az egyik vadlúdnak eltörött a szárnya, és nem tudott elindulni a csapattal vándorútra. A párja vele akart maradni, de a vezérgúnár megtiltotta, hiszen aki marad, az elveszik...
Szomorúan indult útnak a csapat és nem is vándoroltak el a megszokott tavukig, hanem egy kicsit északabbra kerestek téli menedékhelyet.
A törött szárnyú lúd bánatosan nézte elröpülő társait. A torka összeszorult, pedig kiáltani akart: Ne hagyjatok itt!
Tudta, hogyha maradnak, akkor rájuk is biztos halál vár. Gondolkodott, gondolkodott a lúd, hogy mit is csináljon.
- Talán, ha vándorlás helyett sokat eszem, akkor a téli hideget is átvészelem! – reménykedett. Még sok finom falatot talált a tóban. Egész nap tömte magát és próbálgatta a törött szárnyát, de az nem akart gyógyulni.
- Sajnos nem mehetek utánuk!- sóhajtozott minden este.
- Vajon most hol lehet a csapat? A párom visszatér-e? Nem is tudott másra gondolni. Azt sem vette észre, hogy a tó környéke már nem olyan biztonságos. Egy róka költözött a partra...

Hűvösödött az idő. A vadlúd egyre kevesebb élelmet talált. Ráfanyalodott a sásra, nádra, száraz fűcsomókra. Nem szívesen éjszakázott már a víz közepén, hiszen éjjel még hidegebb volt, és zord szelek fújtak. Vágyakozva nézte a tóparti bokrokat.- Ott legalább szélvédett helyen lennék! – gondolta, de mégsem mert kiúszni.Közben a róka a bokrok közül a lúdat nézte vágyakozva, mert napok óta nem lakott jól. Még a békák is elbújtak a hideg elől.- De jól esne egy kis lúdhús! – gondolta és gyomra akkorát kordult, hogy talán a tó közepéig is elhallatszott.
Teltek, múltak a napok, leesett az első hó, a bokrok és a fák elhullatták leveleiket. Az állatok fáztak, és szenvedtek az éhségtől.

A lúd kitartott, igaz alaposan megcsappant a zsírja, de a szárnya már összeforrt. Amint egy kicsit megtöltötte a hasát, azt próbálgatta, hogy bírja-e már a repülést. Napról napra egyre türelmetlenebbül csapkodott, de érezte, hogy nem erősödik, hanem fogy az ereje.

A róka olyan sovány lett, hogy a csontjai zörögtek. Egyre jobban sóvárgott a lúdhús után, de a hideg vízbe nem mert beúszni.
A tó befagyott, csak a közepén maradt egy kis jégmentes tér. A lúd nem talált már magának élelmet és egyre gyengült és fázott. Vágyakozva gondolt a társaira. Ők összebújhatnak, melegíthetik egymást.

A róka a hóban kapart magának egy vackot és onnan figyelte a libát.
- Egy napon elkapom!- ez a gondolat tartotta életben.
A jég egyre jobban terjedt. A lúd egyre inkább elgyengült. Ha a róka nem lett volna ilyen sovány és kimerült, már rég beúszott volna, hogy megfogja.
- Megvárom, míg befagy a tó és akkor az enyém lesz! – hajtogatta magában.

A tél vége közeledett, de az idő nem enyhült.
- Nem látom többet a páromat, nem rakok többet fészket! – sóhajtozott a lúd.
Olyan erősen gondolt a társaira, hogy gágogásukat is hallotta.
- Nagyon elgyengültem, már képzelődöm is! – mondta magában. – Megpróbálok aludni, hátha erőre kapok!
Ezalatt a róka a vackában elhatározta, hogy nem vár tovább, hanem éjjel elkapja a ludat...
- Mintha gágogást hallanék! - hegyezte a fülét.
- Pedig még nincs itt a tavasz, nem jöhettek vissza többiek! - rázta meg a fejét. - Legjobb lesz, ha ma éjjel csak erőt gyűjtök és holnap kapom el a libát!
Mind a ketten kimerült álomba zuhantak...

A vadludak vezére ezalatt az idő alatt egy közeli tóra kormányozta a csapatot. Ott pihentek egyet, és amint a nap felkelt, elindultak az otthonuk felé. Ilyen korán még sohasem keltek útnak. A hideg bekúszott a tolluk alá és csípte a bőrüket.
Csodálkozva nézték a befagyott tavat.
- Látom! Ott van!! Él a párom!!!- kiáltotta boldogan az egyik lúd.
Örömükben mind gágogni kezdtek és leereszkedtek arra a kis vízre, amit a jég meghagyott.
Szegény beteg lúd azt hitte, hogy álmodik, mikor fölébredt. A többiek mind körülötte voltak és a párja a szárnyával melengette.
- Sikerült!! Sikerült!!- örültek egymásnak.

A nagy boldogság láttán a tél is elszégyellte magát és gyorsan visszahúzódott északra a rókával együtt.
A csapat birtokba vette a tavat és környékét. Nemsokára hozzáláttak a fészkek építéséhez.

- És a beteg lúdnak meggyógyult a szárnya? - kérdezte Évi álmos hangon.
- Igen! - felelte a felhő. - Ősszel ő is délre költözött a párjával, és a fiókákkal együtt.
- Akkor jó!- sóhajtotta Évi és már aludt is.

- Kár, hogy már alszol! Még sok mesét tudok!- mondta a felhő, és felröppent, hogy eltakarja a Holdat, mert pont Évi szemébe sütött.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: vadmacska (2012-06-10)
Megtekintések száma: 512 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 1
1 Szabolcs  
0
Gyerek korom kedvenc meséje is úgy kezdődött, hogy fönn messze északon...
Szívesen olvastam a felhő második meséjét is.
Üdv:Szabolcs

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]