Hétfő
2017-09-25
14:21:05
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Selyem Jóska

Egy teljes esztendőt töltöttem munkám során ebben a szép Küküllő-menti községben.
Érdekes, különleges falu volt ez annak idején. Vegyes lakosú – fele magyar, fele román, s a hegy alatt cigánysor. Nem ez a különös, hanem az, hogy ahány ember lakott benne, mind valamilyen mesterséget űzött. Szántójuk, termőföldjük nem sok volt, csak annyi, amennyi a folyó s a hegy között terült el. A kevéske jövedelmet, amit a föld adott, pótolni kellett, s így aztán mindenki igyekezett kitanulni valamilyen mesterséget. Az égvilágon szinte minden szakmát meg lehetett itt találni – volt ács és asztalos, kőműves és kőfaragó, lakatos és kovács, sofőr és autószerelő, suszter és szíjgyártó, borbély és hölgyfodrász, kádár és kerékgyártó, varrónő és férfiszabó, órás, hentes, kötélverő, juhász, sőt még két nyomdász is, akik a városi nyomdába jártak mesterségüket gyakorolni.
A cigányok sem lógtak ki a sorból, hisz legtöbbnek volt valamilyen mestersége, mint patkoló kovács, bádogos, üstfoltozó, teknővájó, köszörűs, kolompár, téglavető, lókupec, vagy muzsikus.
Csak éppen földműves nem akadt egy sem. Azaz mégis, egy jövevény család. Tudniillik a mócvidékről jött egy ember a háború utáni ínséges években, és a falu közepén megvett egy bennvalót. Aztán haza ment a falujába, lebontotta ottani házát – egy csúcsos tetejű boronaházat -, szekérre rakta, s mindenestől, ahogy mondták „kutyástól-macskástól” megérkezett ide. A házat a bennvaló közepén takarosan újraépítette. Ilyent errefelé még nem láttak – tiszta fából, gerendákból épült az egész! Volt benne három szoba, konyha, meg ami még dukál hozzá: melléképületek, csűr, istálló, ólak. Na, ennek az embernek, ennek a mokány dolgos gazdaembernek nem volt semmi más mestersége a földművességen kívül. Mondogatták is félig büszkén, félig tréfásan a helybeliek, hogy „nekünk is van ám parasztgazdánk!”
A föld azért nem maradt parlagon, mert bár az emberek inkább voltak mesteremberek, mint parasztok, azért megfogták ők a dolog végét, amikor kellett, aztán meg a szomszéd falvakból is fogadtak napszámosokat. Volt a környéken elég „földnélküli János”.
Nem tartozott a csöndes falvak közzé. Mindig nyüzsgés volt az utakon, utcákon, különösen a fogadó, meg a szövetkezet előtt. A községháza körül is mindig lebzselt néhány ügyintézésre várakozó ember, akik összeverődve vitatták a falu, a család gondjait. Az iskola környéke is zsibongott a gyerekhadtól, még délután is, mikor a kis sportpályát lepték el a nebulók. A postáskisasszony sem unatkozott, mert mindig akadt bélyeget, levélpapírt vásárló, vagy telefonálni óhajtó.
A hosszú téli estéken ellenben elcsendesedett a nyüzsgés. Régtől fogva az a szokás honosodott meg, hogy ilyenkor unaloműzőnek átjárogattak a szomszédokhoz, rokonokhoz, barátokhoz beszélgetni, újságot olvasni. Az asszonyok kézimunkát vittek magukkal, a férfiak pedig kártyát, meg némi itókát.
Engem is el-elhívtak ezekre a szomszédolásokra, ne gubbasszak, unatkozzak egyedül a szobámban. Igaz, soha nem unatkoztam, mert vagy tanultam, vagy olvastam, vagy rádiót hallgattam, de ha már hívtak szívesen mentem. Legtöbbször a traktorista Mihály hívogatott, meg Jani a brigádos, néha a tiszteletes úr is, és persze a szomszédok. Eleinte ódzkodtam elmenni, mert attól féltem, nem találnak meg, ha szükség van rám valahol, de megnyugtattak, hogy nincs mitől tartanom, mert a faluban mindig tudják, hogy ki éppen hol tartózkodik.
„Hogy létezik ez?” – értetlenkedtem, de mondták, hogy ott van Barna néni, aki mindenkiről mindent tud. Egész nap és egész este ott ül az ablak előtt, varja a keresztszemes hímzéseket és figyeli az utcát, a jövő-menő embereket.
Ha valakit keresel, mert nem találod otthon, csak Barna nénihez kopogtass be, ő pontosan megmondja, hogy hol található éppen az illető. Én is például mikor kerestem Ács Gabit egyik este, de nem volt világ a házban, megkopogtattam Barna néni ablakát, s ő mindjárt mondta, hogy elmentek a keresztlányukat felköszönteni a születés napján.
Így aztán megnyugodtam, hogy rólam is tud mindent, amit kell, s rám találnak könnyen, ha keresnek, s ha áthívnak a szomszédok, nyugodt szívvel átmehetek.
Legszívesebben Selyem János juhszagú, meleg konyhájában időztem. A juhásznál mindig volt néhány szomszéd is. Felesége, Florica főtt kukoricával kínálta a vendégeit, János pedig ízes szavakkal mindennapi munkájáról beszélt, meg természetesen testvéréről, Selyem Jóskáról, aki megszökött a katonai behívó elől, és katonaszökevénnyé nyilvánították. Ő pedig bevette magát az erdőbe, s csak ha megéhezett nézett be az esztenára, vagy kereste fel a faluszéli házakat, s azok közül is a szegényebbeket. A szegényebbeket, mert azokban több az együttérzés, a segítőkészség, és nem árulják be a szökevényt, a menedéket kérőt. Ezért nem kopogtatott be soha a gazdagabb gazdák ablakán – nem akarta, hogy beárulják.
A rendőrök, meg a katonák keresték, de nem bukkantak a nyomára. Egész nyáron, s ősszel jól elvolt – gombát, bogyókat, málnát, vackort szedett, s hurokkal fogott nyulat, mókust, még néha őzet is.
Milyen különös az emberi természet! Selyem Jóska azért szökött el a katonai behívó elől, mert nem akart a kezébe fegyvert fogni. Most meg ugyan azzal a kézzel hurkot vet, csapdát állít az „ártatlan” állatoknak…
A rendőrség-katonaság ameddig tartott a jó idő, csak ímmel-ámmal keresték – várták a hideg, kellemetlen téli napokat, melyek majd bekényszerítik a szökevényt a faluba. Hiába jött meg azonban a zord idő, nem találták Jóskát. Nem is találhatták, mert a „betyár élet” úgy megváltoztatta, hogy tulajdon testvére se ismertre volna meg – megnőtt a haja, s a szakálla, szokatlan ruhákat vett magára és egy széles karimájú fekete kalapot nyomott a fejébe. Akárki cigánynak hihette, s nem is járt volna messze az igazságtól, mert a ruhákat gyerekkori barátjától a muzsikus Máté Gyuritól kapta, s fedelet is a cigánysoron talált magának. Még a bandába is beállt, s velük járt muzsikálni. Ő lett a brácsás.
Végül ebből lett a baj.
Élt a faluban egy szép leány, Liliána nevű. Jóska szerette ezt a leányt, sokat járta a házukat, ameddig szökésre nem adta a fejét. A téli ünnepek elteltével, hogy senki sem ismerte fel az új zenészben, már egész biztonságban érezte magát a Jóska gyerek. Így aztán elhatározta, mielőtt a farsang letelne, éjjelizenét ad muzsikus barátjával Liliána ablaka alatt. A kislány helyi szokás szerint fogadta a muzsikát – kitett az ablakába egy égő gyertyát.
Azonban a rendőrök is fogadták, sőt a két zenészt el is fogták. Tudták, hogy a szökevényt gyöngéd szállak fűzték a leányhoz, s a többit már ők is kitalálták.
„Ki rendelt éjjelizenét a lánynak?” – szegezték a kérdést a prímásnak.
„Nem tudom, hogy hívják.” – szabadkozott a kérdezett.
„Neeem tudod?” – háborodott fel a rendőr, aki felettesüknek látszott.
„Egy katonatiszt volt, instálom!” - kotyogott közbe a brácsás.
„Egy magas rangú katonatiszt, azt hiszem őrmester!” – egészítette ki a mondókáját.
„Hol van most?” – kérdezte a közeg.
„A kocsmában, instálom!”
A két delikvens kíséretében elindultak a kocsma felé, de útközben a milicisták meggondolták magukat, s elengedték a zenészeket. Gondolták, egy katonatiszttel, még ha csak altiszt is, nem lenne üdvös dolog összekülönbözni. A zenészek alaposabb kivallatását is másnapra halasztották. S meg is tették. Három milicista ment ki Máté Gyuri házához és őkelmét bizony előállították. A brácsást nem találták ugyan, de üzenték, hogy jelentkezzen. „A saját érdekében!” – tette hozzá a parancsnok.
Javában vallatták a prímást, hogy ki adatott éjjelizenét, mikor beállított az őrsre, nem más, mint maga Selyem Jóska. Kimosakodva, megborotválkozva, mint egy tisztességes falusi legényember.
Feladta magát, ne hogy bajba keverje barátját.
Ennyit mondott el a pásztor Selyem János. Vendégei mindig lélegzet visszafojtva hallgatták a történetet, bár mindannyian már többször is végighallgattuk. Testvére további sorsáról soha nem nyilatkozott. Ha rákérdeztünk, csak annyit válaszolt. „Leültették!”
Másoktól, pontosabban Ács Gabitól, a kántortól tudtam meg a folytatást. Más szóval a Selyem Jóska sorsának alakulását.
Négy évet kapott, minek lejárta után a két év katonaságot is megkövetelték tőle. Mint munkaszolgálatos töltötte, hisz fegyvert nem adhattak egy büntetett előéletű ember a kezébe, aminek még örült is. A börtönben kitanulta az autószerelői szakmát, s munkaszolgálatosként is ezt folytatta. Mozgó műhellyel járta az utakat, s mentette a bajbajutott, elakadt, meghibásodott járműveket. Annyira megkedvelte ezt a munkát, hogy az ideje letelte után visszamaradt, mint civil alkalmazott. Szülőfalujába soha sem látogatott el.
A kislány, akit szeretett, férjhez ment, pedig fogadta tőle akkor azt a bizonyos éjjelizenét…
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-22)
Megtekintések száma: 159 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 2
2  
Nagyon érdekes.... ha fogadta a zenét, meg kellett volna várnia?!?

1  
Öreganyám mesélte részletenként Ábris Zsiga történetét. Téli estéken a rokka kerekét serényen forgatva, vagy az osztováta* előtt ülve beszélt mindenféléről, de előbb-utóbb rátért Zsiga történetére. Erősen a szívéhez nőtt ez valamiért – lehet, saját maga volt a történet egyik szereplője...
*osztováta - szövőszék

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]