Vasárnap
2017-11-19
18:45:59
...
Statisztika
Szabolcs

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Száll a nóta, szól a dal


Gyerünk, gyerünk! Kifutunk az időből,
De itt van még ez az alkalom!
Ölelj, érezzem óvó két karod,
Legyél nekem az utolsó védett öböl…

Fussunk, mint régen fel a hegyre,
A fák közzé, a napfényes ligetbe,
Gyermekkorod jusson eszedbe,
A dal, a játék, a vidám terefere.

Énekeljünk, kiabáljunk hangosan,
Hallja világ hogy mi is itt vagyunk
És mások is, nem csak mi magunk
Játszunk, mint akkor, felnőttet pajkosan.

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.
Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.
A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi.
, Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.
- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.
Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.
- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!
- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.
- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.
- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.
Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.
Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.
Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.
A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.
- Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…
- És én olvadok!
A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.
- Riasztás! – kiáltott valaki kintről.
A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.
- Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta.
- Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?
- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.
Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.
- Mi van Vilmossal? – kérdezték.
- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.
Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.
- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.
- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?
- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!
Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:
„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …
- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton.
Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanézek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2016-05-12)
Megtekintések száma: 70
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]