Száll a nóta, szól a dal
 Gyerünk, gyerünk! Kifutunk az időből, De itt van még ez az alkalom! Ölelj, érezzem óvó két karod, Legyél nekem az utolsó védett öböl… Fussunk, mint régen fel a hegyre, A fák közzé, a napfényes ligetbe, Gyermekkorod jusson eszedbe, A dal, a játék, a vidám terefere. Énekeljünk, kiabáljunk hangosan, Hallja világ hogy mi is itt vagyunk És mások is, nem csak mi magunk Játszunk, mint akkor, felnőttet pajkosan. „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből. Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek. A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi. , Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást. - Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista. Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén. - Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége! - Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan. - Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen. - Úgy legyen! – harsogták egyszerre. Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút. Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat. Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél. A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást. - Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem… - És én olvadok! A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele. - Riasztás! – kiáltott valaki kintről. A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét. - Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta. - Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti? - Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt. Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül. - Mi van Vilmossal? – kérdezték. - Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem. Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni. - Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül. - Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e? - Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik! Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra: „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” … - Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton. Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanézek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben. | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2016-05-12) | |
| Megtekintések száma: 517 |
| Összes hozzászólás: 0 | |