Péntek
2017-11-17
23:56:18
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Tartozás
Tartozom ezzel a történettel a szereplőknek – azoknak is, akiket megidézek, s azoknak is, akiket nem. Az ő életük, mondhatnám, része az enyémnek. A sors akkor sodort bennünket egymás közelébe, amikor csak emberséggel, összetartozással, egymás iránti kölcsönös tisztelettel lehetett felszínen maradni, elkerülni a bukást. Távolról sem anyagi, hanem kimondottan erkölcsi értelemben.
A hatvanas években kerültünk egymás szomszédságába a családdal. Házuk az utca sarkán állt, egy kétszoba-konyhás, hódfarkú cseréppel fedett, kékre mázolt vályogház. Olyan vert falú, ami úgy készül, hogy földbe vert karók közzé veszőt fonnak, s ezt mindkét oldalon betapasztják sárral. Vályoggal. Hogy mi a különbség? Hát a sár, az sár, de vályogba pelyvát kevernek, ami összetartja. Ez adja a falakat. A sarkoknál és középtájon erősebb gerendák állanak, hogy bírják el a padlást, a tetőt. Ajtónak, ablaknak nyílást hagynak, s ezt felülről keresztbe beépített vastagabb rúddal erősítik. Ez a szemöldökfa. Ha az anyag kiszárad, jöhet rá a tető. Ezt rendesen meg kell ácsolni, szakemberre bízni, mert ha rosszul illesztik, kapcsolják a tetőszerkezetet, összedől. Volt már ilyen! A falak elkészítéséhez nem kell nagy szakértelem, bárki képes rá, ha akarja, de a tető az más. A cserépnek súlya van.
Az egész ház ajtóstól, ablakostól nem kerül annyiba, mint a tető. Ezért aztán, akinek nem jut többre, az bádoggal fedi, vagy palával, így kisebb a költség.
Nos, ilyen házban lakott Pista bácsi feleségével, anyósával, s három gyermekével. Öt volt neki, de a legnagyobb, János már megnősült, s a leány is – Irén – elkerült városra. Így is hatan szorongtak a szűk házikóban. Pista bácsi egész álló nap a főzőkályha előtt ült, s cigarettázott. Gyomorbetegsége miatt munkaképtelen volt. Felesége meg jött-ment, végezte a házmunkát, a három fiú a labdát kergette a közeli sportpályán.
János a közelben lakott egy rokon házában, ott élte külön a saját életét. Nem pompásat. Egyáltalán nem pompásat, inkább nyomorúságosat. Nem sokkal a fia születése után egy súlyos idegbetegség tolókocsiba, kerekes székbe kényszerítette. Felesége napszámba járogatott, hogy pótolja az ember kevéske betegnyugdíját.
Gyerekük, kicsi Jancsika akkor volt elemista, amikor megismerkedtünk. Később született meg Vilmácska, amikor már János beteg lett. Sokat aggodalmaskodott a felesége, vajon a beteg embertől fogant gyerek egészsége lesz-e? Az lett – makkegészséges.
Hiába a sok gond, nehézség, János nem volt keserű ember, és én az „értelmiségi dolgozó” sokat tanultam tőle, a rokkant napszámostól. Emberi tartást…
Egy késő őszi napon történt egy különös beszélgetés közöttünk. János a trafik előtt cövekelt le kerekes székével. Még tudta kézzel hajtani a gumiköpenyes kerekeket. A trafikos hölgy kijött az üzlet elé és átnyújtott Jánosnak két pakli szűrő nélküli cigarettát, egy skatulya gyufát és valami aprót. A visszajárót.
- Álljon meg, tanár úr! - szólított meg.
Mindig így szólított, ki tudná megmondani milyen indíték alapján, hiszen soha nem tanítottam az iskolában, de még a küszöbét sem léptem át, csak amikor kicsi lányomat írattam be az első osztályba.
- Álljon már meg! - szólott újra – Akarok valamit mondani.
- Hallgatom, János!
- Nagymamám, tudja, a vén Máriskó nálunk járt az este, s az mesélte, hogy maga, meg a kollégái segítettek neki törökbúzát szedni a kerthelyiségben. S hogy Isten áldását kéri a fejükre érette!
- János, nem jár érte köszönet, parancsszóra tettük. Fel kellett szabadítani a földet, hogy szánthassanak. Mindenki kint volt a határban legyen az tanár, molnár, orvos, vagy irodai dolgozó…
- Tudom én azt, tanár úr, de a nagymama akkor is hálás, mert látja, ha maguk nem segítenek, egyedül a hetven évével nem győzte volna. Nézze csak, ott mennek a gépek, vágjak a szárat, ha van rajta cső, ha nincs. Mert ugye az a parancs, hogy szántani kell. Az sem baj, ha odalesz a drága termés.
Hát, igen! Így éltünk egymás mellett jóban, rosszban. A parancs meg jött. Hozták a pártinstruktorok, és ha fújt, ha esett végre kellett hajtani, s ha a paraszt nem győzte, mehetett ki az egész falu. „Vidáman és dalolva!” És ez volt a legkevesebb. Ó, de hát kibírtuk, ha nem is élveztük!
Egy másik alkalommal János elém gurult a járdán.
- Már vártam – kezdte -, tudtam, erre fog jönni.
- Valami baj van?
- Ááá, nincs. Csak megkérem, nézze át ezt a kérvényt. A nyugdíjosztálynak írtam, javítanának egy kicsit a nyugdíjamon. Tudja, a helyesírásom nem valami tökéletes. Segít?
- Hogyne, persze! Le is gépelhetem.
- Azt ne. Lássák csak, hogy egyszerű ember írta, s nem holmi fiskális – válaszolta úgy megnyomva a fiskális szót, hogy az már szitoknak hatott.
- Csak gondoltam…
- Nem, nem! Én nem szégyellem, hogy ki vagyok…
Évek jöttek, évek mentek, Pista bácsi befejezte földi pályafutását, Máriskó néni is, és rövidesen János is követte őket. A vége felé teste megtört, keze-lába használhatatlanná vált, de szelleme végig ép maradt, s még ő vígasztalt, mikor meglátogattam.
A három fiú befejezve az iskolát munkába állt, de a labda iránti szeretetük megmaradt. A régi házat lebontották és újat építettek. Emeleteset. Minden fiú kapott egy szobát, s János özvegye, Mari nén is a két gyerekkel. Nem voltak bővében a bútoroknak, de mindenki szerzett ágyat, asztalt, néhány széket. Szekrényre már nem telt. Saját erőből építkezetek.
Első évben téglát vetettek, amiben nagy segítség volt Gábor bácsi, az öreg téglavető. Nem tudott már dolgozni ugyan, de az eresz alá letelepedve dirigálta a munkát. Hamarosan az egész udvart beborították a száradó nyers téglák. Mikor eljött az ideje felrakták a kemencét és kiégették a téglát. Az volt ám a mesterség! Tudni kellett pontosan, hogy milyen legyen a tűz. Ha igen erős volt, megolvadt az anyag, eltorzult és üvegessé vált, ha pedig gyengén égett, s nem adott elég hőt, porlékony, laza lett, s a nedvességtől szétmállott. Ha eltalálták, úgy olyan lett, mint a csengő porcelán: szilárd, pórusos.
Télen elszegődtek a közeli téglagyárhoz segédmunkásnak. Kicsi Jancsika is már legénykorba érett, s így őt is vitte magával a három fiú. Nem volt könnyű dolga a segédmunkásnak a gyárban. Nagy gyár volt, mind gépek készítették a téglát. Gépek marták a hegyet, vájták az agyagot. Gépek keverték, s gépek préselték. A segédmunkás arra kellett, hogy hordja a téglát. A nyerset be a kemencébe, rakja fel szakszerűen, és mikor kiégett hordja ki. Darabbérben fizették. Ezért aztán amilyen hamar csak lehetett mentek be a még forró kemencébe. Aki bent dolgozott nem jött ki csak műszak végén. A megrakott talicskát a kemence szájánál vették át a kintiek. A bentieknek dupla bér járt, de nem bírta akárki. Aki bent serénykedett minden fordulónál a bejárat melletti „étkezőben” behúzott egy fél liter borvizet. Ott álltak ládaszám az étkezőnek csúfolt helyiségben. Voltak ott asztalok, meg padok, hogy ha valaki ott akar enni, legyen hol. Így írta elő a szabály! De én soha sem hallottam senkiről, hogy ott evett volna. Inni azt igen. Egy 5 órás műszak alatt akár tíz liter vizet is. (Így igaz, hisz magam is tapasztaltam, bár csak külsős voltam egy hónapig).
A munkabért téglában kérték, így jobban is jártak, mert a gyár a munkásainak önköltségi áron adta. Mire kitavaszodott megvolt a házhoz a tégla, cserép, faanyag. A cserepet is a téglagyártól vették. Házilag nagyon macerás készíteni. Nem is tudja más, csak egy kibédi iparos, de annyi volt a megrendelése, hogy csak tova két év múlva juthatnának hozzá az igénylők. A gyár a megszokott típusos cserepet gyártotta jó minőségben. Még az öreg Gábornak sem volt kifogása ellene.
Elkészült a nagy ház, s a házavató egybe esett Jancsika érettségi ünnepségével. Engem is meghívtak, meg a pallért, aki az egész építkezést vezette. Gábor bácsi nem tudott eljönni, mert közben az angyaloknak vállalt téglavetést.
A pallér, egy szomszéd falusi mesterember az asztalvégen ült,s félig meddig magának mondogatta:
- Ilyen ügyes munkásaim még soha nem voltak, mit ezek a fiúk. Mindent megtettek, amit mondtam, s mindent megtanultak, még vakolni is. Úgy bizony, még vakolni is.
Egyszerű, de bőséges ebédet szolgáltak. Mari nén főzött. A menye, a Jancsika anyja segített neki. Csülkös paszulylevest túróspuliszkával. Ebéd végeztével egy pohárka bor mellett még hosszasan elemlegettük a házépítés körüli eseményeket. Hogy ki, mit végzett, miben ügyeskedett, s miket vétett.
- Én meg arra emlékszem – szólalt meg Jancsika édesanyja -, hogy amikor Jancsika első elemista volt és két napig nem ment iskolába, hogy nekem támadt egy pöttöm leánka az utcán. Elém állott, s azt kérdi, Vilma néni, miért nem küldi Jancsikát iskolába? Lemarad, ha nem jár rendesen! Mondom neki, hogy baj van, mert a nagy hóba nem mehet szandába. Téli cipője nincs. Azt mondja erre, bizony az baj, s evvel elfut haza.
- Így volt valóban – bólogatok hozzá -, mert az a kicsi leányka az én kislányom volt.
- Úgy van.
- A folytatást is tudom, mert elmondta a tanító néni. Jancsika másnap egy csatos, gombos, fekete hócipővel a lábán jelent meg az osztályban. Óvatosan csoszogott benne a padok között. A tanító néni meg is kérdezte, honnan van? Erre elmondja Jancsika, hogy az este ott találták a kapun belül egy papírdobozba csomagolva, ráírva nagybetűkkel, hogy JANCSIÉ.
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-02)
Megtekintések száma: 145 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 1
1  
A kölcsönös tisztelet alapja az emberibb életnek...

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]