Tündérek leszármazottja
$IMAGE1$ Mikor belépett az irodába, minden hang elnémult. A férfiak bamba vigyorral az arcukon meredtek rá, s még Jucika is abbahagyta egy pillanatra a gépelést, hogy aztán annál dühödtebben verje a billentyűket. Pedig nem volt semmi feltűnő rajta. Hacsak nem a Tizian-vörös hajkorona, mely puha hullámokban keretezte kissé markáns arcát. Esetleg a diszkrét kivágású hófehér blúz, vagy a pasztellkék, térdközépig érő szoknya? Talán a félmagas sarkú topánka, mely előnyösen emelte ki a karcsú bokák vonalát? - A mérnök urat keresem! – szólt hangosan, hogy a sarokban gépelő Jucika is meghallja. - Nincs itt! – recsegte az elfoglalt titkárnő, enyhe kárörvendő árnyalattal a hangjában. Újra tapinthatóvá vált a csend. Félbeszakadt a gépelés, és mindenki várt valamire. Jucika a visszavonulásra, a jövevény egy biztató megoldásra, a férfiak pedig valamilyen csodára. Zoltán az iratai mögé bújva, suttogva kérdezte szomszédját: - Ki ez az istennő? - Könyvtáros az iskolánkban - jött a válasz, – a mérnökünk feleségének a barátnője. De ne reménykedj, már foglalt. Látod ott az üveges ajtó mögött azt a kalapos árnyat? Igen? Na, ezért mondom neked, hogy „tőle orrod fokhagymás!” - Gyere, menjünk le a kávézóba, és mesélj még róla. - Kisasszony, - szólalt meg Zoltán szomszédja – a mérnök úr, csak ebéd után jön vissza. Ha üzenetet akar neki hagyni, mi átadjuk – készségeskedett tovább. - Jó, majd visszajövök – válaszolt kilépve az ajtón. Felzúgott az iroda. „Hú, láttátok? Ki volt ez? Micsoda nő!” - kiáltások hangzottak, miközben Zoltánék kiosontak, hogy lemenjenek a büfébe. - Te csak ülj le, én meg hozok két kávét, két üdítőt – mondta Zoltán. Kisvártatva ott is volt. - Nagy szerelem köti össze azzal a kalapos férfivel. Tanár az iskolában. Biológiát tanít. - Mintha valami keserűséget érzek a szavaidban – figyelt fel Zoltán barátja hanghordozására. - Mielőtt megismerkedett volna Ilona, mert így hívják, szóval mielőtt megismerkedett volna ezzel a szilimán, nyikháj alakkal, jegyben járt velem. - Nocsak! - Tudod, odahelyezték ezt a fiút az iskolába biológia tanárnak. Ezt végezte a főiskolán. Na, sokat kellett a könyvtárba járnia, nem volt még tanítási gyakorlata, és órák előtt a könyveket bújta, nehogy felsüljön a diákok előtt. Érted? Könyvek, versek, regények. - Mások is jártak oda. Nem? Tanárok, diákok. Mindenki olvasott. Könyveket, regényeket, verseket. Zoltán kicsit meglepődve folytatta: - Igaz, hogy körülrajongták, de nem lehetett közel férkőzni hozzá. Éles nyelve van, nem hagyta szó nélkül, ha nem megfelelően viselkedett vele valaki. Ez igaz is volt, mert megtörtént, hogy mikor helyettesítette a titkárnőt az igazgatói iroda előtt, egy úr nagy magabiztosan berobogott, azzal hogy az igazgatónővel akar beszélni. - Önnek is jó napot! – mondta Ilona – Az igazgatónő foglalt, tárgyal, nem mehet be hozzá senki. - Én pedig be akarok menni, most. Jelentsen be! Velem ne kukoricázzon, én székely ember vagyok, és nem tűrök ellenkezést. - Én meg székely leány vagyok és itt nem fog parancsolni minden jöttment! - Bocsánatot kérek, Dr. Kovács Jenő vagyok, tanügyi szakfelügyelő, és telefonon már egyeztettem az igazgatónővel. - Nem kérek elnézést a elutasításért, mert nem fogadom el még egy tanfelügyelőtől sem a modortalanságot. Foglaljon helyet, ha végeztek az irodában, bejelentem! Ilyen volt. A könyvtári munka nem csak feladatot jelentett neki, hanem hivatást, szórakozást, kedvtelést is. A diákok, különösen a fiúk lelkesedtek érte, kicsit mindegyik szerelmes volt bele. Azt mondták róla, hogy tündérek leszármazottja. A faluban, ahol született, azt tartották, hogy a Firtos oldalában látható egy tündérkisasszony fehér lova - ha jó idő következik. De ha nem látni a kővé vált hatalmas lovat a fenyők között, jobb, ha a gazda nem tervez másnapra szénacsinálást. A Firtos lova pontosabban jelzi a másnapi időt, mint a legtapasztaltabb meteorológus. Abban az időben, mikor a földet óriások és tündérek népesítették be, és az emberék még nem laktak házakban, élt a környéken egy hatalmas tündérkirály. Kiterjedt birtokai voltak a Bucsin gerincétől a Gagyi tetőig. Megöregedett az öreg király és magához hívatta a fiait, hogy ossza el közöttük a birtokot. - Apám! – kezdte a legidősebb fiú – szólok ma, igazságosan oszd el, amid van. Így keletkezett Szolokma. - Jól van - folytatta az osztozást a király, és a következő fiához fordult, – itt van ez a hegy, legyen e tiéd. Azóta nevezik a falut Etéd-nek. - Én is itt vagyok – türelmetlenkedett a harmadik – nekem is adj, ha tudsz. Ott van ma is a hegyen Agyha. A maradék a legkisebbé lett. Panaszkodott is: - Ez bizony kis mód! S ott fekszik a völgyben Küsmöd. A király halála után a fiúk gazdálkodtak, ahogy tudtak. Sokra nem mentek, s később összeházasodtak az emberek leányaival. Azt mondják, tőlük származnak a környék csípős nyelvű székely leányai. Akik itt élnek ma is köztünk. Ezt is mind elmesélte Zoltán barátja, hozzátéve, hogy nem is lehet mindennapi dolog, ahogy „azok ketten” egymásra találtak. - Szerintem valóban egy tündér, Ilona. Ahogy engem ejtett, hogy nincs bennem harag! Csak bánat. Ez már meghaladja az emberi korlátokat. - Most is szereted, úgy-e? – kérdezte Zoltán - Mindig is fogom… .* Szolokma, Etéd, Agyha, Küsmöd - Székelyföldi falvak | |
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-10-14) | |
Megtekintések száma: 646 | Hozzászólások: 4 |
Összes hozzászólás: 4 | |||||
| |||||