Vasárnap
2017-11-19
18:50:44
...
Statisztika
Szabolcs

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Irodalom

Vándornak jó társa a bot

Diplomaosztó után az iskola kapuja előtt Jolánt egy jóképű, vállas fiatalember várta nagy csokor rózsával a kezében.
- Danika! – kiáltott fel meglepetten Jolán – Micsoda meglepetés! Jöjjön, mutassam be a kolléganőimnek. Érdemes velük jóban lenni, mert mind diplomás ápolónők.
- Nagy Dániel vagyok – hajolt meg udvariasan a lányok felé -. Jolánka, sok sikert kívánok a szép hivatásához! – tette még hozzá átnyújtva a csokrot.
- Köszönöm, kedves, de most mennem kell, úgyhogy búcsúzom.
- Jolánka! Ebéd után szeretném meghívni egy feketére és némi süteményre. Ne utasítson vissza, kérem!
Szóval így kezdődött. Akkor ismerkedtek meg, mikor a Dániel édesanyját kórházban ápolták valamilyen gyomor bántalom miatt, és Jolán éppen ott gyakornokoskodott. Dánielnek tetszett a talpraesett nővérke, és Jolánnak is megakadt a szeme a deli legényen.
Minden ment tovább a megszokott módon: találkák, séták, mozi, cukrászda és egyre szenvedélyesebb szavak, ölelések, csókok. Diplomával a kezében Jolán jelentkezett a megyei kórház igazgatóságán és fel is vették az elfekvő betegek osztályára. Nem a legelőkelőbb osztály, de a rátermettséget és a szakma alázatát itt lehet legjobban gyakorolni.
- Én is kaptam egy jó állást – kezdte Dániel.
- Örülök neki!
- Örülhetsz is! Burkolónak vettek fel az építkezési vállalathoz. Biztos kereset, és egy hónap próbaidő után véglegesítenek. És akkor összeházasodhatunk!
- Te most megkérted a kezem?
- Bizony, bizony. De mondom így is: Jolánka akarsz-e a feleségem lenni?
- Igeeen!
*
Elemér a csoportvezető barátságosan hátba vágta Dánielt:
- Na, komám, letelt a próbaidő és rendesen viselkedtél, jól dolgoztál. Szólok a górénak, hogy véglegesíthet. Ja, és itt van a pénzed. Számold meg!
- Hű, ez jó pénz! Erre meg is nősülhetek, megvehetem a karikagyűrűket. Előbb azonban gyere, igyunk meg valamit. Ünnepeljük meg az első fizumat!
- Menjünk! Tudok itt a közelbe egy jó kis krimcsit. Oda járunk a haverokkal.
Koccintottak, s megitták a maguk féldecijét, s mentek utána mindketten a dolguk után. Dániel az ékszerészhez, Elemér pedig újdonsült feleségéhez.
- Elemér, ne siess! – kiáltott a társa után, mikor az éppen elindult az utcán.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, csak meg akarlak valamire kérni.
- Ki vele!
- Legyél a házassági tanúm!
- Nocsak!
- Tíz nap múlva. Jó?
- Kedves tőled. Elfogadom.
Szerény körülmények között történt meg az esküvő. Eleméren és feleségén kívül csak az örömszülők és Jolán néhány kollégája volt jelen. Utána az ifjú pár meghívta a vendégeket egy ebédre, s egy pohár pezsgőre. Aztán mindenki ment dolgára. A fiatalok egyelőre Dániel szüleihez költöztek. Nem volt könnyű saját lakáshoz jutni. Félév múlva a vállalat, ahol a fiú dolgozott felajánlott egy barakk-lakást a város szélén. Két szoba összkomfort, de fából épült – fosznideszkából*. Télen alig lehet kifűteni. Mégis elfogadták, hisz az ezermester Dánielnek nem okozott gondot kellően szigetelni a deszkafalakat, és vastag szőnyegekkel borították a padlót.
Jöhetett a tél, s a baba.
*

Dániellel madarat lehetett volna fogatni, mikor megfogant a harmadik gyerekük. Az első kettő leány, akkor ez most biztos fiú lesz – mondogatták egymásnak, és persze a munkatársaknak. A lányok szépen növögettek, nyiladozott az értelmük. Egyik – Anna - öt, a kisebbik – Márta - két éves volt. Jolán rettentő büszkén viselte a terhét. A fiút (!). Azt látni kellett, hogy miként vonul végig a kórház folyosóján, a kolléganők bámuló tekintete előtt!
- Nézzétek, milyen büszke a lelkem! – szólt a főnővér évelődve.
- Gondolod, van mire? – vágott vissza Jolán.
- Csak egy kicsit irigyellek!
- Na, lányok, leszállnátok rólam?
- Menj csak dolgozni, de ha kell valami, szólj! – zárta le az eszmecserét a főnővér.
Váratlanul jött a tragédia. Öt-hónaposon elhalt a magzat. A kényszerszülés is nagyon megviselte a fiatalasszonyt, de főleg lelkileg roppantak össze mind a ketten.
A leányok csak kérdezték „mi a baj, miért vagytok szomorúak?”
Ez a szomorúság mélyebb volt, minthogy el lehessen magyarázni a kicsi gyermekeknek. Még maguk között sem voltak képesek beszélni a veszteségről. Dániel úgy érezte, becsapták, hogy sors ellene fordult, és hiába mondogatta magában, hogy előre kell nézni, hogy ott vannak a leányok, akiket nevelni kell, akiknek apa kell, nem tudott megnyugodni. A munkába temetkezett. Az utóbbi időben nevezték ki csoportvezetőnek, több lett a fizetése és a felelőssége. Reggel korán ment el és este későn jött haza, fáradtan morcosan. Evett, elszívott egy cigarettát, s lefeküdt. Nem szólt senkihez. Pedig a felesége is nehezen tudott napirendre térni a megrázkódtatás után, s neki is szüksége lett volna valakire, aki nyugtatja, vigasztalja.
Jolán hosszas időre betegállományban maradt otthon, de ez csak rontott a lelkiállapotán. Így volt ideje tépelődni, bánkódni. Mi történt tulajdonképpen? Miért halt meg a baba? Hogy lehetett volna megakadályozni? Ki a hibás? Hibás-e valaki egyáltalán? Millió és millió kérdés zsongott, zümmögött az agyában. Nem volt tőlük nyugta se éjjel, se nappal. És az sem volt, kihez forduljon. Elment az orvosához, kérdezze meg, tudják-e mi volt az oka?
- Lehet valamilyen vírusfertőzésben szenvedett egyikük a fogamzás pillanatában.
Már csak ez hiányzott! A gyötrő kérdések helyébe most az önvád lépett. Hajnalig gondolkozott, próbálta felidézni azokat a perceket. Vajon a láztól, az influenzától borította el akkor a hőség és nem a fellángoló szerelemtől? Felrázta hirtelen az urát.
- Danikám, drágám, figyelj rám! Úgy érzem, rögtön megbolondulok! Gondolkozz te is, mi volt, hogy történt minden? Betegek voltunk? Influenzásak, lázasak? Hogy emlékszel?
- Nem tudom! Már semmit sem tudok! Egész nap csak jövök-megyek, gépiesen végzem a munkámat, de egy percre sem feledkezem meg az elveszett kicsi életről. Miért történt ez velünk? Mit hibáztunk? S most ez az újabb vád! – és zokogva borult a felesége ölébe.
A gyerekek is felébredtek. Anna meg is kérdezte
- Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?
- Nem beteg, kicsim, csak ma sok dolga van, és korán megy dolgozni.
- Akkor este hamarabb jön haza?
- Igen, kicsim. Ma hamarabb jövök haza. De most menj szépen vissza az ágyadba.
A leányka bólintott, puszit adott mindkettőjüknek és engedelmesen visszament az ágyába.
- Igaza van ennek a gyereknek – szólott a férfi -. Későn jövök haza, sokat dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat, közben elhanyagollak benneteket. Menjünk ki a konyhába beszélgetni, ne zavarjuk az alvókat.
A beszélgetés ugyan lecsillapította kissé a kedélyeket, de a nap mégsem hozott megnyugvást. Jolán délelőtt elment a kezelőorvosához, tudna-e valami újabbat mondani. Nem volt semmi köszönet abban, amit mondott.
- Megkaptam a legújabb eredményeket – kezdte.
- Mondja, mondja!
- A terhessége egy ritka vércsoport összeférhetetlenség miatt következett be. Már az is csoda, hogy két gyereke születhetett.
- Jaj, Istenem! – döbbent meg az asszony – És ez mit jelent?
- A professzor úrral is konzultáltam és neki ez a véleménye. Önöknek nem lehet együtt több gyerekük!
*
A Dunántúli faluban a fogadó törzsvendégei közzé tartozott Dániel. Minden nap kora-este megjelent, elfoglalta törzshelyét az ablak előtt, és csendesen, tűnődő arccal várta társait egy gőzölgő fekete mellett, melybe néhány csepp konyakot cseppentett a háromcentes poharából. Közel tíz éve ez volt a szokásos rend. Társai hamarosan megérkeztek és ők is elhelyezkedtek az asztal mellett. A molnár, a tűzoltóparancsnok, valamint az állatorvos kocsisa, aki már jól beletanult gazdája mesterségébe, s hívták is sokszor a gazdák, ha a doktor nem ért rá. Maga Dániel karbantartó mindenesként dolgozott az általános iskolában. Ő kezelte a kazánt, seperte télen a havat az udvaron, javította a zárakat, amit gyakran tönkretettek a gyerekek az örökös csapkodással.
A kocsmának megvolt a maga életritmusa. Napközben csak néhány léhűtő ődöngött a pult körül. Estefelé azonban megindult a forgalom. Jöttek a rendszeres, vagy kevésbé rendszeres vendégek. Megtelt a helyiség cigarettafüsttel és zsongással. A fiatalabbak inkább a pultot vették körül, a komótosabbak az asztalokat ülték részesítették előnyben. Hangoskodásra ritkán került sor, az is többnyire záróra körül, mikor a még inni vágyó részegeket már nem szolgálták ki, és a pincérek – kettő volt – meg a takarítóasszony a székeket felfordítva az asztallapjára helyezték. Kivételt csak a déli órák alkottak. Déli egy óra előtt megterítettek szépen tiszta abrosszal, tányérokkal, evőeszközökkel. Mikor az óra mánusa* az egy órát jelezte a csapos csendesen odaszólt a fogyasztóknak:
- Uraim, három óráig nem szolgálunk ki szeszes italt. Kérem, fejezzék be a fogyasztást.
- Mi van? Mi van? – értetlenkedtek néhányan.
- Jönnek a gyerekek.
Iskolaétkeztetést, vállat az élelmes tulajdonos. Három turnusban jöttek a gyerekek tanáraik kíséretében, és fix menüt is szolgáltak az előfizetőknek. Délután elcsendesedett a fogadó, s majd akkor élénkült meg, mikor az ingázókat a helyi járat meghozta. Este pedig jöttek a törzsvendégek…
Ez a mostani este mégsem volt a megszokott. A vendégek éppen úgy ülték körül asztalaikat, mint minden este, a bárszékeken is éppen úgy terpeszkedtek a maguktól eltelt fiatalok, mint máskor, s a cigarettafüst is éppen olyan sűrűn kavargott a levegőben.
Dániel ellenben a szokásos fekete mellé konyak helyett erős törkölyt rendelt. Nagy pohárral. Asztaltársai nem is hagyták szó nélkül.
- Holnap jön az unokám – hangzott a magyarázat -, magamhoz veszem. Most halt meg az anyja és még csak nyolc éves.
Másnap a délutáni busznál várta Dániel az unokáját, Dezsőt. A sofőr segítette le a gyermeket a magas lépcsőn, s szedegette ki a csomagtartóból a táskákat, bőröndöt. Soha nem látták mostanáig egymást nagyapa és unokája, mégis mind a ketten habozás nélkül indultak egymás felé. Férfiasan kezet fogtak, majd szorosan megölelték egymást. A gyerek szeme szomorúan tapadt nagyapjára, aki meghatottan simogatta szőke fejecskét, s odakiáltott egy „köszönöm”- öt a gépkocsivezetőnek.
A csomagokat felrakták a férfi kerékpárjára és szótlanul megindultak a házak között. A gyermek is hallgatott, s Dániel sem szólt, egyetlen szót sem. Nem is volt értelme, hiszen Anna mindent megírt. Mindent attól a naptól kezdve, mikor Dániel megunva a felesége örökös vádaskodásait, elmenekült ebbe a dunántúli faluba, ahol katonacimborája volt a tűzoltóparancsnok. Megírta, mennyire haragudtak rá annak ellenére, hogy anyagilag gondoskodott a családról, mert kilépett az életükből. Hogy anyjuk bánatában beleszeretett egyik munkatársába a kórházból. A műtősfiúba, az hozzá is költözött, s alig egy év múlva megszületett közös gyermekük, egy leány –Rita -, aki most készül az érettségire. Hogy ő, Anna az édesanyja nyomait követve, ápolónőnek tanult, de húga, Márta nem szeretett tanulni, csak a fiúkkal szórakozni. Megírta, hogy mikor Anna férjhez ment, Márta a lakodalom után elment egy fiúhoz, akit csak akkor ismert meg, s később azt mondta, nem tudta elviselni, hogy a nővére a nászéjszakát tölti – ő is ágyba akart bújni egy férfivel ugyan akkor! Kilenc hónap múlva majdnem ugyan azon a napon szültek: Anna egy leányt, Grétit - és Márta egy fiút, Dezsőt.
Megírta még, hogy a Dezső apja elmenekült az országból is, mikor megtudta kalandja következményeit, és hogy Márta az italnak és a drogoknak adta a fejét. Úgy is halt meg, hogy túladagolta magát. Ő, Anna jól van, férje műszerész a szerszámgép gyárban, elég szép fizetést kap, és tető alatt van már a házuk, tavasszal költözhetnek, és szívesen látnák apát náluk bármikor.
*
- Nos, fiatalúr, hogy telt az első nap az iskolában? – kérdezte Dániel az unokáját.
- A tanító néni bemutatott, és azt mondta, családi okokból költöztem a nagyapához. Mi az a családi ok? Valami csúnya dolog? Kellett volna miatta verekednem?
- Miért te szoktál verekedni?
- Ezt kérdezte az a sárga hajú gyermek is, akivel együtt jöttünk haza, mert itt lakik a közelben. Megmondtam neki is, hogy csak akkor verekszem, ha bántanak.
- De ugye nem bántott senki? A családi ok pedig, nem bántó szó, csak egy olyan megjegyzés, ami megmagyarázza, miért vagy itt velem.
Egy hét múlva Dániel újra szóba hozta a verekedést, de a gyermek a hét alatt sem talált okot rá.
- Ezek a gyerekek nem bántanak, nem csúfolnak, mint az otthoniak – magyarázta Dezső.
- Mivel bántottak, csúfoltak az otthoniak?
- Azt mondták, mindig részeg az anyám, pedig nem is igaz, csak beteg! Igaz, nagyapa? Beteg volt! Beteg volt, azért halt meg! - de azt a végét már sírva kiáltotta.
- Igen, kicsim. Nagyon beteg volt…

„Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.”
(Radnóti)

-.-
*fosznideszka - 4-6 cm vastagságú deszka
*mánus - óramutató
Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-06-10)
Megtekintések száma: 159 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 2
2  
Köszönöm, vadmacska. Nem véletlenül szaggatott. Ez akartam a feszültséget pótolni, ami hiányzik a szövegből...,

1  
Az ember mindig azt látja, ami nincs, és elfelejt örülni annak, ami van...
Kicsit szaggatott, de tetszett.

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]