Vigyük hozzánk
 Úgy szól a mondóka, amit gyerekkoromban mondogattunk, hogy „hétfő hetibe, kedd kedvibe, szerda szeribe, csütörtök csűribe, péntek pitvarába, szombat szobájába és vasárnap az Isten házába”. Ez utóbbi rendszeres vasárnapi templomozást jelentett, s mi Lőrinc barátommal úgy gondoltuk, hogy ebéd után az ünnepi hangulatot megtoldjuk a természet nagy templomában való sétánkkal. Nem is volt ebben semmi hiba, szüleink nem akadályozták az efféle áhítatot. ez pedig nekünk azt jelentette, hogy még összeszedtünk néhány barátot és kisétáltunk a kiserdőhöz. Ehhez egy darabot a műút mellett vezetett az út. A közelben épülő gyár miatt nagyon megnőtt a forgalom, s mi így az árokpartra kényszerültünk. Egyik délután, ahogy baktatunk az útszélén, Lőrinc barátom a fű között egy vinnyogó kis szőrgomolyra figyel fel. - Mi lehet az? – érdeklődöm, ahogy a barátom a markába fogja a kis ártatlan jószágot. - Kutyakölyök. Biztosan valaki kidobta a kocsiból. Szegényke még vak! - Vigyük haza, nektek úgy se nincs kutyátok. - Ajaj, anyu nem fog örülni! - Akkor vigyük hozzánk. Úgy is ezt akartam előbb mondani, csak nem szerettem volna eléd vágni! - Majd viszek át tejet, hogy itasd meg. Az ilyen kicsi kölyök még nem tud enni, de azt hiszem inni is csak cumiból… Mindent így is tettek. Lőrinc szülei nem bánták, s kishúga, Viki mindjárt gondjaiba vette a kicsi kölyköt. Először is beszerzett egy cuclis üveget, s abból próbálta megitatni, de nem ment a dolog – nem fért be a kicsi állat szájába rendesen a cumi. Utána szemcsepegtető pipettával próbálkozott. Ez jobb volt, de nagyon lassan haladt az etetés. Viki, a Lőrinc kishúga nem, adta fel, és addig járta a falut, amíg talált egy kutyát, amelyiknek éppen kétnapos kölyke volt. Odatették a talált kölyköt alá, de nem fogadta el, morgott, harapott az anyakutya. Lefogta a gazdája, ameddig a kicsi szopott. Jól megtömte a bendőjét ugyan, de ez se volt igazán járható út. Szomszédunkban lakott az állatorvos, s mi gyerekek úgy gondoltuk, hogy ő az a személy, aki segítségünkre lesz, már foglalkozása révén is. Viki, mint a kis kölyök fogadott dajkája, senkit sem engedett a közelébe, megsimogatni, hozzáérni egyáltalán, meg végkép tilos volt. Így aztán ő vitte elől, mint győzelmi trófeát, mi ketten Lőrinccel pedig utána. Besorjáztunk az állatorvoshoz, nevezett Feri bácsi. Türelmesen, szépen végighallgatta a történetünket, majd alaposan megnézte a kis állatot. - Gyerekek! – szólott – Ez nem kutya! - Akkor miii? – süvöltöttük kórusban. - Ez egy rókakölyök! Bizony ez róka! Az anyját valószínűleg elütötte vajegy autó, azért volt ott az árokszélén, az út mentén. - Óóó! – sóhajtott nagyot Viki – Mit csináljunk, akkor vele? - Vigyük el az állatkertbe, mi úgy se tudjuk felnevelni, amilyen kényes – fejtette ki a véleményét Lőrinc. - Ez igazán jó gondolat – nyugtázta barátom szavait Feri bácsi. - Ott ugye tudják gondozni, vannak erre szakembereik! – igazolta fenti szavait Lőrinc. - Azt se feledjétek, hogy ha megtartjátok, azon kívül, hogy nehéz az eltartása kezdetben, még jól meg is büntetnek, mert nem szabad vadállatokat befogni, háznál tartani. - Feri bácsi! Mi találtuk, nem befogtuk és akkor mikor rátaláltunk még kutyakölyök volt, csak most lett belőle rókakölyök! | |
| Kategória: Irodalom | Hozzáadta:: Szabolcs (2014-09-04) | |
| Megtekintések száma: 565 |
| Összes hozzászólás: 0 | |