Bogrács a Bucsin-tetőn
| $IMAGE1$ Sehol nem olyan selymes, és dús a fű, mint a havasi legelőkön, kaszálókon. A fenyő borította hegyhátakkal a háttérben nagyszerű, táborozásra alkalmas fennsíkokra bukkan a kiránduló a Bucsin-tetőn. Úgy érkeztünk, hogy még napvilágnál felállíthassuk a sátrainkat. El is készültünk, mire a nap lement. A sátorcövekek beverve, a kötelek jól kifeszítve, a tűz is lobogott, rajta a bográcsban ízletes krumpli gulyás rotyogott. - Alig várom, a vacsorát – sóhajtott Palika – alaposan megéheztem. Te Jani – eszmélt fel hirtelen – füstölt szalonnát tettél bele? - Na, mit gondolsz kisöcsém? – jött a gyors válasz – azzal kezdtem, hogy megpirítottam az apróra vágott füstölt szalonnát, s annak a zsírján dinszteltem meg a hagymát. - Tudtam én, hogy jó kezekben van a bogrács – nyugodott meg végül Palika. - Gyerekek, gyerekek! – kiabált Verácska – baj van! Nem hoztunk pokrócokat, és hálózsákja is csak Janinak van. Ez valóban komoly gond. Takaró nélkül nem lehet a havason éjszakázni, mert nagyon lehűl a levegő. Hajnalban öt, hat fok is lehet. „Ülünk majd a tűz körül reggelig” javasolta az egyik, „menjünk be a kabanába” így a másik, „Jani maradjon házőrzőnek, s mi többiek menjünk le a faluba” jött a következő ötlet. - Jobbat mondok. – álltam elő a saját gondolatommal – bemegyünk Palikával a gondnokhoz, és kérünk tőle takarókat. - Megyek veletek én is – lelkesedett be Verácska. Tett követte a gondolatot, és rövid két fertály óra múlva már vissza is érkeztünk a meleg, vastag takarókkal. Nyugodtan le lehetett ülni a tűzköré falatozni. Voltak az erdőszélen kidőlt fenyőtörzsek. Azokat húztuk a tűz mellé. Jó ülés esett rajtuk, ha nem is kényelmes. Előkerültek a pléhtányérok, kanalak. Heni kimérte mindenkinek az adagját. Egy darabig nem hallatszott más, mint a kanalak zörgése, meg egy, egy elégedett sóhajtás. Reggelre kelve első dolgunk a pokrócok visszaszolgáltatása volt. Nem kért díjat a használatért a gondnok. Kedves ember! Hálából nála rendeltük meg a flekken vacsoránkat. Sorshúzással eldöntöttük, hogy lemegyek a faluba és vásárolok pokrócokat, takarókat. (Tiszta sorshúzás volt, Jani az én nevemet húzta ki a sapkából, hisz’ minden cédulán az én nevem volt!) Parajdon az áruházban örömmel fogadták a tömeges pokrócvásárlást - ebből az árucikkből legfeljebb havonta, ha eladnak kettőt, s én most egyszerre ötöt vettem meg, és hozzá öt szőttes takarót lepedőnek. Amíg én a faluban jártam, a többiek körbe járták a környéket. Felderítették, hol van az ivóvízforrás, hol van olyan patak, ahol mosakodni lehet, honnan kell tűzifának valót gyűjteni. Még rókagombát is találtak, egy szűk tokánynak való mennyiséget. Mire felpakolva visszaérkeztem, már főtt a gombapaprikás. - Mennyei illatokat érzek, Jani! – lelkesedtem kiszállva a kocsiból - Gyere közelebb, kóstold meg - hívott oda Jani – elég só, meg paprika van-e benne. Úgy készítettem, mint régen: bőséges olajon megpároltam a hagymát, rászórtam a piros paprikát, majd gyorsan bele a megtisztított, feldarabolt gombát. Azért gyorsan, hogy a paprika meg ne keseredjen. Összekevertem, sóztam, s hagytam, eresszen levet. Vizet nem is töltöttem alá, csak, majd ha lé elpárolog és nem lesz eléggé megfőve a gomba. - Egy kis só még nem ártana – állítottam le szakácsunk főzőtanfolyamát. - Értettem, főnök! – készségeskedett. – de a puliszkát te kevered! Ott az a háromliteres fazék, gondolom, abban megkeverheted. Mivel a gombapaprikás készen lett, levette a tűzről, és feltehettem a puliszkafőző vizet. Jó csipet sót bele, s nincs más dolgom egyelőre, mint várni, főjön fel. Addig kipakoltam a kocsiból, amit vásároltam: a takarókat, pokrócokat. Vettem még egy, két szükségest: egy nagyobb kést, egy kis baltát, három méter sárgavásznat a kocsira, meg tíz kiló krumplit. „Biztos, ami biztos” jelszóval. Felfőtt a sós víz, még egy csipet sóval pótoltam az előbbi adagot, s megnyalintva, úgy éreztem elég lesz. Jöhet a falusi őrlésű puliszkaliszt. Másfél kilónyit öntöttem bele a lobogóan fövő vízbe. Most hagyjuk főni, zubogni negyed órát, húsz percet. Nem szabad kavarni, maradjon egyben a nagy gombóc! Mikor már úgy gondolom eleget főtt, leveszem a tűzről, egy másik edénybe leöntök a levéből, s jön a kavarás, keverés. Az ám a férfimunka! Ahogy keményedik, mind egyre töltögetek hozzá a forró vízből. Mikor kész, visszateszem a tűzre, kicsi időre, amíg szusszan egyet, akkor kiborítom a lapítóra. Egybeáll, mint egy sárga torta. - Kész a puliszka! – kiáltom – Tessék, lehet jönni, szedni belőle a paprikás mellé. - Lakjatok jól – teszi hozzá Heni –, mert holnap csak szárazat esztek. Megyünk át a Bogdánra. Addig is jó étvágyat mindenkinek! | |
| Kategória: Konyha | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-10-11) | |
| Megtekintések száma: 791 | Hozzászólások: 2 |
| Összes hozzászólás: 2 | |
|
| |
