Janó
| Közel hét éve találkoztam vele először. Kezdő családgondozóként első alkalommal kellett egyedül megtalálnom a megfelelő házakat. Most ne nevessetek ki, mivel kilenc faluban jártunk kollégámmal, ebből kettőben minden utcát Fő utcának neveztek, és természetesen a házakon nem volt számozás. Annyira egyformának láttam ezeket a falvakat a lepusztult, vagy pusztulásra ítélt házaikkal, a szegény-szerény embereikkel Akkor is emlékeztem arra, hogy itt kell lennie valahol a keresett háznak, de melyik lehet a 67-es szám?!? Tanácstalanul ténferegtem a poros utcán, amikor szembe jött velem egy csillogó-mosolygó szemű purdé. Szakadt gatya lógott sovány fenekén, mezítláb csattogott a porban. A világ legszebb kisfiújának tűnt nekem. - Szia! - Kit keresel? - kérdezte közvetlenül, és el is mosolyodott. - Szia! O.-ékat. O. Jánost! Tudod, hogy hol lakik? - Hozzánk jöttél?!- kérdezte boldogan. Gyere, megmutatom! Felém nyújtotta mocskos pracliját, és már fülig ért a szája. Kéz a kézben, beszélgetve sétáltunk visszafelé az utca legelhanyagoltabb, legkisebb házáig. Valahogy így kezdődött. Tudtam már róluk, hogy az apa egyedül neveli a három gyereket, mert az édesanyjuk elhagyta őket. - Képességeihez mérten mindent megtesz, nem kell piszkálni őket! tájékoztatott a kollégám. A ház három helyiségből állt: belépve a konyhában találtuk magunkat, ahol a mennyezetről méretes, koszos pókhálók lógtak díszként. Az ócska sparhelten a tegnapi paprikás krumpli maradéka bizonyította, hogy van mit enni a gyerekeknek. A piszkos tányérokon látszott, hogy mostanában is ettek belőlük. A szobában három ágy, egy az apának, egy a fiúknak, egy a kislánynak. Rajtuk koszlott paplan, huzat nélkül, és egy párna. Ruhásszekrény, természetesen becsukhatatlanul, és az elmaradhatatlan tévé Kályha szerencsére itt is volt, csak nem tűnt túlságosan biztonságosnak. A két kisebb gyerek óvodába járt még, Janó (ahogy első pillanatban elneveztem) iskolába ment ősztől, neki már nem kellett, sajnos Az óvodában megtudtam, hogy az édesapa sokszor ittasan megy a gyerekekért, amikor pedig talál néha munkát, akkor a testvére látja el a kicsiket. Az évek hosszú során keresztül figyelemmel kísértem fejlődésüket. Vittem lázmérőt, kamillateát, amikor egyedül találtam a három beteg gyereket otthon. Fenyegetőztem, hízelegtem, ha kellett, vittem magammal a védőnőt, tetűírtóstul. Minden tavasszal kopaszra lettek nyírva a gyerekek, később már csak a fiúk, minden hónapban elmondtam ugyanazt az édesapának, aki minden alkalommal buzgón bólogatott. Elértem, hogy a pókhálók nem növekednek túl nagyra, évente, kétévente meszeltek, vittem takarókat, ha tudtam, ruhákat, méretre, cipőket, ha nagyon görbén állt már a lábujjuk a pontjó cipőben. Pár éve van egy pótmama náluk, aki két hétig ott van, aztán kettőig nem. Észre lehet venni a szagukon, a ruhájukon, a nézésükön, ha nincs ott az anyu . Nem felhőtlen a kapcsolatuk, de azért meglátszik, hogyha nő van a háznál. Janó pimasz kamasszá érett, amint hallottam cigarettázik, bár ő tagadja. Néha lógott is az iskolából az előző tanévben, de remélem, hogy idejében elkaptuk . Édesapja áldott jó ember, és a megengedő nevelés híve Kár, hogy iszik, mert akkor elfelejti, hogy ő áldott jó ember, és elveri, elzavarja a párját, mert mer követelni a gyerekektől. Ritkán élek a fenyegetés eszközével, mert hatását veszti, de ekkor kénytelen voltam, és látták rajtam, hogy komolyan is gondolom Mert Janónak EL KELL VÉGEZNIE az általános iskolát!!! Mióta a gyermekvédelmi támogatásról nem a hivatal dönt, azóta Janó nem eszik az iskolában, nem tudjuk a pénzt a gyermekek hasznára fordítani, azóta éhes minden nap, látom rajta. (A gyerekeim közül néhány (5-6) majdnem minden szünetben bekukkant az irodámba, ami a kisegítő iskola folyosóján van.) Esetenként megbízást adtam neki, hogy vegyen nekem szendvicset az iskolai büfében, és fizetségként vehetett magának is egyet. Be kellett mutatnia természetesen, de a pénzt nyugodtan rá mertem bízni. Később jött kölcsönkérni, amit eszébe sem jutott megadni én pedig szóval nem kértem azt a tíz-húsz forintot Egy alkalommal szintén kért harminc forintot, teljesen természetesnek tűnt, hogy telefonálás közben vettem elő a pénztárcámat, és adtam volna, amikor kiderült, hogy nincs nálam egy fillér sem Egy ideig nem jött, én pedig elgondolkodtam, hogy mire is szoktattam rá. Nem helyes sem szakmailag, sem emberileg. Következő alkalommal megkérdeztem, hogy nagyon éhes-e. Mikor megy haza? Miután megmondta, hogy fél óra múlva, akkor kedvesen megjegyeztem, hogy addig kibírja, otthon meg úgy is ebédel. Nem tudom, hogy melyikünknek volt kínosabb a szituáció. Nekem még most is fáj, hogy nem adtam, de tudom, hogy így helyes. Pár éve nem én gondozom a családot, de közvetlen kollégám révén tudom a történteket. Janó elvégezte az általános iskolát, Elkezdett szakmát tanulni..eddig minden szépnek tűnik. Nevelőanyjának mindig is ő volt a kedvence. tizenhárom éves korától túlságosan is... Most együtt élnek, és várják első közös gyermeküket...Janó 18 éves, a "párja" 38. Sok boldogságot kívánok nekik! | |
| Kategória: Mindennapok | Hozzáadta:: vadmacska (2012-05-25) | |
| Megtekintések száma: 721 | Hozzászólások: 3 |
| Összes hozzászólás: 2 | |
|
| |
