Hétfő
2017-09-25
14:10:28
...
Statisztika

Truffa portál

Cikkek

Főoldal » Cikkek » Cikkek » Mindennapok

Karácsony
Ma hajnalban megint vele álmodtam. Azt hittem, régen túl vagyok rajta, de most már biztos, hogy nem. Sőt az is biztos, hogy soha nem leszek túl rajta.
Bandussal volt, az imádottal. Mindenfélét összevásároltak, mert nekik volt pénzük. Ropogtak a bankók a zsebükben, míg nekem éppen csak csörgött az ócska otthonkám öblös zsebében valami fémpénz.
Esteledett, az utcai lámpák már jó ideje égtek, mégis alig adtak fényt. A hangulat rendkívül nyomott volt, mintha a pokol készülődne a Földre költözni.
Másnak csak készülődött, én már benne éltem.
Ő előttem ment, belekarolt Bandusba, s néha cinkosan összekacsintott vele. Egyre őt figyeltem. Úgy csüngött Banduson, hogy az már fájt. Fájt látnom, hogy őt mennyire szereti, de ha hozzám fordul, akkorát rúg belém, hogy hetekig sajog a helye.
Ha tudom, mire készül, talán védekezem, de nem tudtam. Amikor hátrafordult, és rám nézett, még ott ragyogott a szemeiben a nyár. Amikor kinyitotta a száját, a tél zúgott át rajtam. Azt mondta:
– Ma van karácsony. Tudtad?
Az ereimben meghűlt a vér.
Nem, nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hiszen csak ma érkeztem!
„Karácsonyt kell csinálni! Karácsonyt kell csinálni!” – dobolt valami a fülemben egyre hangosabban.
Sarkon fordultam, és ott akartam őt hagyni Bandussal. Rohanni akartam, hogy karácsonyt csinálhassak, de a lábam nem akart vinni.
Egyszer csak rám néz Bandus.
– Itt vehetsz fát – mutat be egy ledurrant bolt udvarára.
Valóban, a koszos udvaron mintha én is összekötözött fenyőfákat láttam volna.
Az eladó tanácstalanul bontogatja a zsinórt. A csomagból egy csupasz fenyőág mered ki, ami eddig fenyőtűnek látszott, az most száraz fű.
Csalódottan könyörgöm be magam a boltba, hiába zárnak. A polcon az utolsó kis csomag szaloncukorra lelek. Tíz deka sincs.
Könnyes arccal szorítottam magamhoz, hogy legalább ennyit sikerült…, s a zsebemben csörgő két szemet mintázó pénzérme a boltosnő kasszájába vándorolt.
Odakint szétnézek, sehol senki. Gondolhattam volna, hogy nem várnak meg!
Most már tényleg rohanok haza. Tigrisnek képzeltem magam, szinte vágtattam a kerítések tetején.
Ők ismeretlen konyhában ültek a terített asztal körül.
– Te nem kapsz vacsorát, mert késtél – veti nekem oda. Bandus megszánt, egy darab kenyeret nyom a kezembe.
Ők kolbászt esznek, és sajtot, nekem csak üres kenyér jut. Míg lenyomom a torkomon, patakzanak a könnyeim.
Már pakolnak, amikor megmutatom a szerzeményemet. Ő érte nyúl, és elveszi. Később visszaadja a dobozt, de akkor már üres, nekem egy szem cukrot se hagyott.
Itt ébredek fel, de még ekkor sem hagy szabadulni! Gondolatban sírva megyek a kertek alá fenyőágat lopni. Odakint ismét meleg van, de én még érzem idebent, egyre sürgetőbben, hogy karácsonyt kell csinálni!
A lopott fenyőágat a szaloncukor papírjával díszítem fel, egyebem nem maradt.
Lassan felfogom a külvilágot. Ő nincs ott. Bandus sincs, mert már rég halott. Ezen az éjjelen egy kicsit én is meghaltam, s ha nem lett volna bennem a karácsony, talán egészen meghaltam volna.
Kategória: Mindennapok | Hozzáadta:: SF (2012-09-19)
Megtekintések száma: 273 | Hozzászólások: 2
Összes hozzászólás: 2
2  
Az. Szerencsére rég túlvagyok rajta.

1  
Szomorú emlék, szomorú álom...

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]