Meddig tart az út a gerincig?
| Áfonya szezon van. Gyerünk fel a Hargitára. Szedjünk kokojszát. de lapit is teának. Minden évben, ha eljön az ideje, igyekszünk kimenni a havasra. Nem csak áfonyát, szamócát, málnát szedni, hanem töltekezni csenddel, nyugalommal, jó levegővel. Nem múlnak el ezek a kirándulások sosem szívet melengető élmények nélkül. Legutóbb is mi történt? Késő délután érkeztünk meg a menedékházhoz, és gyorsan ebédet kértünk, mivelhogy rég volt reggel, s a reggeli. Húsgombóc-levest kértünk és flekkent. - Kérdezd meg kávét adnak-e? – szólt utánam a fiam, ahogy mentem a konyha felé. Kérdeztem, s mondták, igen. - Kérek akkor… hányat is? Igen, kérek négy kávét – mondtam, miután összeszámoltam az igényeket. A szakácsnő töltötte is hamarosan a csészékbe a gőzölgő nedűt, s így szól, mikor nyújtja át: - Ezt fogadják el tőlem. Nem kell fizetni érte. Meglepett tekintetemet látva még hozzá fűzte: - A vendégeink. Nem? Nem ez az első eset, hogy vendégként fogadnak a havasok emberei… Leültünk ebédelni, bár igaz, már késő délutánra járt az idő, de nevezzük csak ebédnek, hiszen a reggeli utáni étkezést ebédnek illik hívni. Javában falatozunk, mikor megjelenik a szakácsnőnk egy tányér pánkóval. - Most sült ki, fogyasszák egészséggel! – ezt is ajándékba hozta… Ebéd után kedvünk támadt kimenni az oldalba, kicsit szétnézni, havasi gyümölcsöt szemelgetni. Láttam az út szélén már néhány tő szamócát felénk integetni, s a málnabokrokon is ígéretesen piroslottak az érett szemek. Az udvaron ténfergő gyermekhez fordultam, úgy láttam a menedékház-gondnokának a fiacskája – úgy 8 éves forma lehet Kérdem: - Meddig tart az út a gerincig? - Nekem három óra, de maguknak?… - Nem nézed ki belőlünk, hogy mi is felérünk három óra alatt? - Nem! – volt a sommás válasz. Erre nem tudtunk mit válaszolni, inkább eloldalogtunk a patak felé, legalább itt a közelben csodáljuk meg a buja növényzetet. - Nézd mennyi szamóca! – lekendezett Juci, a barátunk társa – és micsoda íze van! - Szedjed csak nyugodtan, nem volt permetezve – szóltam -, de holnap kimegyünk az oldalba, ma már késő az idő, meglásd majd ott mennyi lesz! Addig bóklászódtunk az erdőszélen, patakparton, hogy ránk esteledett. A szokatlan levegőn olyan mélyen elaludtam a szobámban, hogy már rég sütött a nap, amikor megébredtem. A többiek is csak ekkor kezdtek kikászálódni az ágyukból. Gyors reggeli után feltarisznyáltuk az útravalót és szapora léptekkel indultunk a kijelölt ösvényen a gerinc, s a csúcs irányába. Ekkor láttam meg a kutyát. Nézte, ahogy fogyasszuk a reggelinket, de nem jött közel, nem szemtelenkedett, csak ült úgy öt-hatlépésnyire és sűrűn pislogott. A lányok adtak neki pár falatot, amit farkcsóválva fogadott, és óvatosan vett el. Miután elindultunk meg is feledkeztem róla. Amint emelkedett az út úgy csökkent a sebesség és a lelkesedés. A beszélgetés elhalt, a nótaszó is, és helyét hangos lihegés foglalta el. Minden lépéssel mégis csak közelebb értünk a kitűzött célunkhoz, a gerinchez – bíztattuk magunkat. Mikor végül felértünk, láttuk, hogy ez nem is az igazi, mert még kell kapaszkodni, újabb meredekeket megmászni. Aztán még újabbakat! Felérve végre a gerincre, hosszabb szünetet, pihenést tartottunk, előkerültek az elemózsiás dobozok, csomagok is. És a kutya ott ült az erdőszélen! Ugyan olyan fegyelmezetten, mint a reggel. Most is nyújtottunk neki néhány falatot. Végezve az evéssel, pihenéssel, a gerincúton haladtunk tovább a csúcsig. Itt már nem voltak olyan meredek kaptatók, de folyton emelkedett az ösvény, és a jelzések nem voltak valami pontosak. Jól el is vétettük az irányt. A kutya ott szaladt mellettem, de egyszer csak visszafordult, és elszaladt a fák között. Jó száz méterről hallatszott az ugatása. Odamentem, gondoltam talált valamit, de csak futott előre, ugatott, futott vissza. Mentem kicsit utána, hát ott volt a jelzés az egyik fatörzsön. Ez az oktalan állat megtalálta! A jó irányt követve felértünk hamarosan, s a látvány minden fáradtságért kárpótolt. Innen lefele ereszkedve egy nem rég feltárt cseppkőbarlangot akartunk felkeresni. Egy nagy kidőlt fa állta el az utunkat. Persze, mire megkerültük, elveszítettük a jelzett ösvényt. A mi kutyánk – hiszen most már annak tekintettük – megint elszaladt és csaholásával jelezte, hogy ismét rátalált a helyes útra. Már órák óta baktattunk hegynek fel, hegynek le, erőben, sziklák közt, patakparton, réteken, nem csoda, ha elfáradt a társaság. Félórányi pihenést, szundikálás engedélyeztünk magunknak, és persze újra egy jó kis falatozást. A kutya is megkapta az adagját, amit hálás farkcsóválással vett tudomásul. A vízzel gyűlt meg a bajunk. A patak messze lent zúgott, de itt a pojánán nem volt forrás. Nekünk, embereknek nem okozott gondot a magunkkal hozott flaskából inni, de a kutya? Végül kitaláltuk, hogy egyikünk tenyeréből igyon. Hamar rájött, mit akarunk, és boldogan lefetyelte társunk összezárt két tenyeréből a borvizet. Öreg este lett mire visszaérkeztünk a táborba. A menedékház sötét tömbje csak akkor tűnt elénk, mikor már ott voltunk a tövében. A kinyíló ajtó fényében szétnézve kerestem hűséges kísérőnket. Ott állt a tábortüzet körülülők mögött, mintha azt hallgatná, miről beszélgetnek, danolásznak. - Kié ez a kutya, s mi a neve? – kérdeztem a menedékházgondnokot. - Ez? – intett kérdően a tűz közelében figyelmező állat felé – Ez a túrázók kutyája. Nincs neve… | |
| Kategória: Mindennapok | Hozzáadta:: Szabolcs (2012-05-31) | |
| Megtekintések száma: 751 | Hozzászólások: 11 | |
| Összes hozzászólás: 6 | ||||
| ||||
