Illúziók nélkül
„Negyven a jegy, s talán hatvan az élet, illúziók nélkül semmit sem ér…” Demjén Ferenc Ez a dal szólt a rádióból ma délelőtt, s ahogy hallgattam, eszembe jutott az a réges-régi nap, amelyen hazahoztuk a családunk legeslegelső színes tévéjét. Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe a márkája. Ez volt az a kigyulladós orosz gyártmány. Hosszúra nyúlt a készülékvásárlás, valamint a bumlizás a tehertaxi platóján, erősen esteledett, mire hazaértünk a szerzeményünkkel. Szerencsére a sofőr és kísérője némi borravaló és egy-egy üveg házi bor ígérete után erős hajlandóságot mutatott arra, hogy becipeljék a jókora ládát. Sőt, még a lábakat is a helyükre csavarták, és betolták a készüléket a sarokba, az előző zajdoboz helyére. Ugye, most csodálkozol, ifjú olvasóm? Bizony, régen a tévének még lába is volt! Négy szocreál stílusúra faragott vézna falába. Anyu a kábelek megfelelő helyre dugdosása után megnyomta a bekapcsoló gombot, majd leült mellém az ágyra, és vártuk a CSODÁT. És valóban csodát láttunk! A hosszas bemelegedés helyett alig 20 másodperc után megjelent a kép, méghozzá milyen kép! Valami nyári KISZ táborról ment a beszámoló éppen, s amilyen szerencsénk volt, kifogtuk az esti tábortűz felejthetetlen jeleneteit. A háttérben ügyes kezű gitáros nyúzta a hangszerét, azonban csak a felcsapó lángnyelveket láttuk táncolni az éjszakai sötétség előtt. Mit bántuk mi a mozgalmi dalokat! A hébe-hóba bevágott kukoricacímerezést imitáló képsorok sem tudtak minket eltántorítani ettől a soha nem látott szépségtől. Azok a hol piros, hol narancsos, hol sárgás lángnyelvek úgy hajladoztak a szikrázó fahasábok fölött, mint valami légies lidérc. Lélegzetvisszafojtva vártuk, mikor ugrik már le a máglyáról, s szelel el hangos kurjongatással a messzeségbe. A betűk már akkor is pont úgy masíroztak felfelé a műsorok végén, mint manapság, de mennyivel különlegesebb volt ezt is színesben látni! Hát még Takács Marikát! Addig a napig nem tudtuk róla, hogy egészen világos barna, vagyis majdnem szőke a haja. Nem tudom, pontosan melyik évben történt ez az eset, talán ad némi támpontot a betájoláshoz, hogy ezután a Meghökkentő mesék egyik epizódja következett. Úgy látom magam előtt a kezdő képsort, mintha tegnap történt volna, jóllehet az utána következő cselekmény menetére egyáltalán nem emlékszem. Azt a részt adták, amikor egy tudósféle robotokat épített, majd élő egyedek agyát ültette át a gépekbe. Állatokét… meg emberekét. Ha jól emlékszem, a Sakkozó, vagy talán a Sakkautomata lehetett a címe, bár egyikre se vennék mérget. Csak ültünk mereven a képernyő előtt, és bámultuk a semmibe ugató kutyákat. Akkor eszünkbe sem jutott, hogy vajon miért ugatnak, ha nem látták, hallották, és szimatolták ki a betolakodót? Csak ültünk, és néztük a csodát. A java azonban még hátra volt. A régi készülékünknél a csatornaváltás 2-3 perces procedúrába került. Először a tévé tetején lévő kis dobozból lógó tyúkbelet kellett az antennakábellel kicserélni, aztán az antennakábelt bedugni a dobozba. Mivel abba a sarokba, ahol a készülék állt, nem világított be az egyetlen negyvenes izzóval üzemelő csillár, ez meglehetősen taperolós munkának bizonyult. Aztán ha megvolt az ide-oda dugdosás, már csak néhányszor meg kellett csavarni az előlap jobb alsó sarkában a nagy kerek gombot, és megnyomni fölülről a negyedik gombot. Ez ugyan többször is kiugrott, mire végre a helyén maradt, de még így is belefért a 2-3 percbe. Az új tévénk érkezésével ez a sok mozgással járó feladatsor „kis ajtó kinyitása, gomb megnyomása, kis ajtó becsukása” mozzanatokra egyszerűsödött. A végeredmény pedig nem az a hangyás, sistergős egyveleg lett, ami a kozmikus háttérzaj, és a túl messze lévő adóra hangolt kettes csatorna keverékéből állt össze, hanem az új adó is színes volt, és éles, mint a borotva. Anyu meg is jegyezte, hogy így nem az igazi… de azért azt hiszem, ő is legalább annyira el volt ragadtatva a végeredménytől, mint én. Ma este, elballagva a működő készülék előtt (ez már nem az a régi csodálatos) alpári stílusban előadott, nyomdafestéket nem tűrő szavakra lettem figyelmes. Döbbenten láttam, az IHM műsorát sugározzák. A műsor olyan, amilyen, minek csináljam én is az ingyen reklámot? Azonban a látottak és hallottak elgondolkodtattak, s a végén feltettem magamnak a költői kérdést: hová lett a tévéből az illúzió? A varázslat? Hol vannak azok a délutáni, esti filmek, amiket tovább szőve felépítettem egy több hétre szóló, komplett álomvilágot? Mostanság mindent a képembe vágnak a maga lecsupaszított, naturalista formájában, és annyira a számba rágják a történetet (már ha van történet), hogy egy gyufaskatulyányi helyet sem hagynak a képzeletemnek. A múltkorjában egy másik adást kaptam el, „jó” magyar szappanoperát. Nézem a díszleteket. Szép, szép, de rideg. Próbálom magam a szereplők életébe képzelni, ez sem megy igazán. Csak úgy mellékesen kérdezem, a nők mindegyike vagy prostituált, vagy aberrált? Nem létezik tisztes IQ-val rendelkező háziasszony, anya, urambocsá, dolgozó nő? Csak cselszövők vannak? És a férfiak? Mind törtető, gátlástalan gazfickó? Esetleg élvhajhász? Hol vannak a prérin száguldó lovasok, a banditákat egyetlen puskalövéssel megfékező magányos hősök? Hol vannak a felfedező űrhajósok? Hol a kalózkapitányok, a vad csatározások? Hol vannak a gyenge nőket megmentő bátor férfiak? Hol vannak a felnőttmesék? Hol vannak az illúziók? Mert „illúziók nélkül semmit sem ér”! | |
Kategória: Vélemény | Hozzáadta:: SF (2012-05-22) | |
Megtekintések száma: 951 | Hozzászólások: 8 |