Közöttünk jár álruhában...
| Egy öreg olasz utcazenész – bizonyos Tagliatelle – Egy fagyos decemberi éjen A mínuszok között az álmot kergette, Miután egy kíméletlen házmester A szénporos, dohos, ám langyos Pincéjéből durván kiteremtette. Ahogy feküdt a hóban az öreg Tagliatelle, Várva, hogy az édes – vagy halálos, talán egyre megy – gondolta eltöprengve, Álom újra kegyével meglepje, Hirtelen a semmiből Egy nőalak jelent meg előtte. Angyali alakját nem e világi lény teremtette; Alakját derengő fénykoszorú övezte. Nézte-nézte öreg Tagliatelle A tüneményt, és sehogy sem értette, Mit keres nála, a molyette, szakadt kabátos Nincstelennél, Akinek nincs mása e földön, csak a lelke. – Jöjj velem, öreg Tagliatelle –, Kérte az angyal, s a hóból felemelte. A férfi csak bámulta megigézve, És végigsuhant szeme előtt Élete összes sanyarú emléke. Egy kristálytiszta pillanatban kilépett testéből, S azon felülemelkedve Láthatta múltját, jelenét, jövőjét, S valami ekkor visszarettentette. – Jöjj velem, öreg Tagliatelle – Ismételte a csodás lény, a fény szülötte. A nincstelen utcazenész – kinek nem volt Más földi kincse, csak a lelke –, nem habozott. Megköszönte a kegyet, s határozott. Menjünk – bólintott az öreg megtörve, S ragyogó látogatóját a vakító fény felé követte. Visszatekintett azonban az utolsó pillanatban. Mindarra, mit hátrahagyott, S ebben a pillanatban felragyogott Előtte küldetése, mely kötötte; Ekkor megtorpant, és a lényt, Ki a szabadság felé vezette, Illemtudón megkövette. – Bocsáss meg gyarló lelkemnek, Esendő, emberi szívemnek, Hogy egyetlen pillanatig nem célomra figyeltem. Most már azonban tudom, Most még nem távozhatom. A lény mosolygott csak tisztán, fényesen: – A lehetőség próba volt, öreg Tagliatelle. A próbát kiálltad. Térj hát vissza immár Béklyódtól megszabadulva szeretett földedre, Légy újra az, kit az emberiség egykoron Megkínzott, elpusztított, ő mégis Saját életével megváltott. Ekkor döbbent rá az öreg, nincstelen Utcazenész, Tagliatelle – Kinek nem volt semmije E világon, csak a lelke –, Hogy ő feladattal érkezett e földre. Másnap reggelre álmát elfeledte, Amikor új nappalra virradt, S a testét betakaró tiszta hópelyhekre. Nem emlékezett, ki ő, Sem arra, hogy esélyt kapott a menekülésre. Ám már nem fázott: lelkét valami – Remény talán? – A tűznél is forróbb égette… | |
| Kategória: Vers | Hozzáadta:: Alie (2012-05-22) | |
| Megtekintések száma: 794 | Hozzászólások: 10 | |
| Összes hozzászólás: 9 | |||||||
| |||||||
